50 éve – proletárforradalom Portugáliában (1. rész)

 

Kép: portugál forradalom Lisszabon 1974

Ötven évvel ezelőtt, 1974. április 25-én kezdődött a portugál forradalom. Lisszaboni tudósítónk, Adriano Zilhão, aki akkoriban gimnazista volt, ebben az első részben elmeséli, hogyan jött létre a forradalom. A következő cikkek a különböző erők (PS, PC) politikájával és a forradalmi aktivisták beavatkozásával foglalkozunk majd.

1974. április 25-én a kora reggeli órákban José Afonso költő és énekes Grândola, Vila Morena című, a cenzúra által betiltott dalát sugározta a rádió. Ez volt a jele annak, hogy egy katonai oszlop elindult egy Lisszabontól északra fekvő laktanyából a főváros felé. Más régiókban is történtek engedély nélküli katonai megmozdulások. Néhány óra leforgása alatt az altisztek által vezetett katonai puccs megdöntötte Salazar 48 éves diktatúráját. A rendszerhez addig hű alakulatok katonái megtagadták a tűzparancsot. https://youtu.be/IVKf00VGjGM (Grândola, Vila Morena)

A katonai puccsisták célja április 25-én szerény volt: "tárgyalásos megoldást" találni a gyarmati háborúra, amelyet a rezsim tizenhárom éve folytat a guineai, angolai és mozambiki nemzeti felszabadítás ellen, és "demokratizálni" a diktatúrát, azaz megőrizni az államapparátust. Április 25-én egész nap a rádiók és televíziók sugározták a Fegyveres Erők Mozgalmának (MFA) felhívását a lakossághoz: maradjatok otthon, ne menjetek ki! Hiába.

A rés megnyílt, és a forradalmi áradat a tisztek akarata ellenére berontott. A portugál forradalom elkezdődött. Tömeges tüntetések ostromolták a laktanyát, ahol Caetano miniszterelnök menedéket talált. Spontán tüntetések támadták meg a politikai rendőrség, a PIDE főhadiszállását. Tüntetők ezrei vették körül a börtönöket és szabadították ki a politikai foglyokat. Néhány nap leforgása alatt a "korporatív állam" apparátusa, amely közel ötven éven át fojtogatta az országot és szétzúzta a munkásmozgalmat, összeomlott a dolgozók és a fiatalok csapásai alatt.

1974. május 1-jén munkások milliói vonultak az utcára. A történelmi munkáspártok, a Szocialista Párt és a Portugál Kommunista Párt vezetői visszatértek a száműzetésből, és először szóltak a tömegekhez. A katonaság megpróbálta fenntartani a rezsim struktúráit: a Nemzeti Megmentési Bizottság, amelynek elnöke Spinola tábornok volt (akire Caetano rábízta a hatalmat, mielőtt Brazíliába menekült), ideiglenes kormányt alakított, amelyben polgári "személyiségek", az új polgári PPD párt, amely gyorsan megalakult az egyetlen párt úgynevezett "liberális" szárnyából, de a munkáspártok, a PS és a PCP is részt vettek.

Május 9-én a lisnavei hajógyárak munkásainak (több mint 8000 munkás) gyűlése megválasztotta a küldöttekből álló bizottságot. Két nappal később spontán sztrájk tört ki. Megalakult egy 42 tagú sztrájkbizottság, amely összeállította a dolgozók követeléseinek listáját. A listát harmincnyolc órás ultimátummal adták át a Nemzeti Megmentési Bizottságnak és a vállalat vezetőségének. Az új kormány - amelynek munkaügyi minisztere a PCP egyik vezetője volt - a minimálbér bejelentésével próbálta megnyugtatni a munkásokat. De a gazdasági és demokratikus követelések mellett országszerte "ki kellett takarítani", azaz meg kellett tisztítani a gyárakat, iskolákat, kórházakat és közszolgáltatásokat a politikai rendőrség besúgóitól és a régi rendszer méltóságaitól. Mindenütt tisztítóbizottságokat hoztak létre, amelyekben a különböző munkásszervezetek harcosai vettek részt. A tömegek által kikényszerített tisztogatás erodálta és kiürítette a régi államapparátus lényegét, hatalmi vákuumot teremtve. A hiányosságok pótlására a munkások, középiskolások és diákok munkásküldöttségeket és bizottságokat, középiskolai diák- és diákszövetségeket, lakói bizottságokat és az önszerveződés egyéb formáit hozták létre. A laktanyákban is alakultak katonák bizottságai. 1974 nyarán a májusi sztrájk eredményeivel elégedetlen Lisnave munkásai ismét a középpontba kerültek. Különösen elutasították a "kommunista" miniszter sztrájktörvényét és a kormány által elfogadott egyéb, a demokratikus szabadságjogokat korlátozó intézkedéseket. A PCP tanácsa ellenére, amely azt állította, hogy "a kormánnyal szembeszállni annyi, mint a reakció kezére játszani", szeptember 12-re tüntetést hirdettek. Ezt a kormány betiltotta. A hajógyárba  katonai különítményt küldtek. Katonák és munkások álltak szemtől szemben. A szorosan egymás mellé szorított munkások soraiból karonfogva felhangzott a kiáltás: "A katonák a nép fiai!" A katonák sorai megnyíltak: 5000 munkás vonult el, és hat órán keresztül diadalmasan vonult végig Lisszabonon, elhaladva az amerikai nagykövetség előtt. 

Megjelent a Tribune des Travailleurs 2024. 04.17-i 436, számában

Beszélgetések a szekuláris és demokratikus Palesztina aktivistáival

 

Beszélgetések a szekuláris és demokratikus Palesztina aktivistáival - Gondolatok a palesztinai helyzetről 2023. október 7. óta

(I’Internationale 33 - 2024 február)

 

Interjú Naji El Khatib palesztin aktivistával, az Egy demokratikus állam kezdeményezés (1) palesztin aktivistájával, amely a La Tribune des travailleurs (426. szám, 2024. február 7.), a francia Parti des Travailleurs hetilapjában jelent meg. E párt tagjai a Negyedik Internacionálé francia szekciójának aktivistái.

 

Négy hónappal 2023. október 7. után hogyan jellemezné a palesztinok hangulatát?

Október 7-én sok palesztin aktivistához hasonlóan kifejtettem, hogy csak megerősíthetjük: a palesztin nép harcának fő célja soha nem az ölés, hanem mindig egy olyan politikai megoldás elérése, amely garantálja minden emberi élet tiszteletben tartását, különbségtétel nélkül, legyen az zsidó vagy palesztin. Ugyanakkor minden megfigyelő elismeri, hogy népünk túlnyomó többsége számára október 7-e az ellenállás kifejeződése, a két oldal eszközeinek különbözősége ellenére, egy olyan ellenállásé, amely minden borzalom ellenére folytatódik. A "sommod", egy nehezen lefordítható szó (szilárdság, ellenállóképesség, kitartás) sokféleképpen jelent meg: a Gázai övezetben a civil lakosság megsemmisítésére és népirtására irányuló háborúval szemben; Ciszjordániában a szélsőséges telepesek támadásaival és a hadseregnek a menekülttáborok elleni nagyon erőszakos támadásaival szemben; és az 1948-as határokon belül (az izraeliként honosított palesztinok körében) a cionista fasizmus minden intézményi és társadalmi megnyilvánulásával szemben. A palesztin diaszpórában a megsemmisítő háborúval szemben a harag érzése uralkodik a nyugati országok ellen, ahol élnek, ahol nem tudják megváltoztatni álláspontjukat Izrael Állam bűnös politikájával szemben. Egyfajta érzés, egyfajta tehetetlenség érzése a mészárlással szemben. Miért hozakodnak elő Biden, Macron és mások ismét a "kétállami megoldással"? Harminc éve a "kétállami megoldás" egy megtévesztés, amelyet a megszállás és a gyarmatosítás irányításának megszervezésére használnak. Ez alatt a harminc év alatt a települések száma exponenciálisan nőtt, és a telepesek száma Ciszjordániában 160 ezerről körülbelül egymillióra emelkedett, köszönhetően a "kétállami megoldás" hazugságának. Sok palesztin szemében október 7-e megnehezített minden olyan kísérletet, amely a palesztin nemzeti kérdés eltüntetésére irányul. Ez a kísérlet az elmúlt években a "Palesztin Hatóság" és az arab rezsimek, Izrael és a nyugati imperializmus szövetségesei cinkosságával történt. Mindazok, akik most az úgynevezett "kétállami megoldást" újratárgyalják, saját érdekeiket igyekeznek védeni. Az úgynevezett Palesztin Hatóságot arra, hogy visszaszerezze azt a szerepet, amelyet már régen elvesztett. Az Öböl-államok, hogy javítsák az Izraellel való kapcsolataik "normalizálásának" feltételeit. Az amerikai imperializmus pedig azért, hogy enyhítse az Izrael Gáza elleni támadásának közvetlen és feltétel nélküli katonai támogatásának negatív hatásait.

Október 7-e után az imperializmus, arroganciája ellenére, kénytelen volt figyelembe venni a palesztin kérdést, mert a palesztin nép nem hagyta abba az ellenállást. Ezért Cameron január 31-i nyilatkozata "egy palesztin állam" létrehozásának szükségességéről és Blinken ugyanezen a napon tett nyilatkozata, amelyben utasította az amerikai külügyminisztériumot, hogy tanulmányozza az ötletet, az október 7-e utáni politikai kontextusra utal. Mindenesetre egy ilyen szuverenitás nélküli, demilitarizált és izraeli biztonsági ellenőrzés alatt álló "állam" azt mutatja, hogy a "kétállami megoldás" még mindig nem több, mint egy palesztin "bantusztán" létrehozása a palesztin ügy egyszer s mindenkorra történő felszámolása érdekében.

Hogyan elemzed a robbanás szélén álló izraeli társadalomban zajló folyamatokat?

Ami az izraeli társadalom gyors fejlődését illeti a szélsőjobboldal, a fasizmus és a rasszizmus irányába, az egész világ szeme láttára, idézzük Ilan Pappé izraeli akadémikus és történész elemzését, amelyet egy nemrégiben Haifában tartott szimpóziumon mondott, és amely során a szerinte "a cionista projekt végének kezdetét" jelző jeleket említette. Az első indikátor "az a polgárháború, amelynek mindenki tanúja volt október 7-e előtt az izraeli zsidó közösségen belül a szekuláris és a vallásos tábor között". Véleménye szerint "ez a háború meg fog ismétlődni... Ami a két tábort összehozza, az a biztonsági fenyegetés, és nem úgy néz ki, hogy ez mostantól működni fog". A második jelző "a palesztinok ügyének példátlan mértékű támogatása világszerte, a hajlandóság az apartheid-ellenes modell átvételére, amely segített megbuktatni azt a dél-afrikai rezsimet". A harmadik mutató a gazdasági tényező, amelynek alapja "a nagy szakadék azok között, akiknek van, és azok között, akiknek nincs, továbbá Izrael Állam gazdasági szilárdságának sivár jövőképe". A negyedik mutatót úgy foglalják össze, hogy "a hadsereg képtelen megvédeni a déli és északi zsidó közösséget... Ez még több szorongáshoz és félelemhez vezet az izraeliek körében".  Az ötödik mutató "a zsidók új generációjának álláspontja, beleértve az Egyesült Államokat is, amely ellentétben áll az előző generációkkal, akik ugyan bírálták Izraelt, de úgy gondolták, hogy Izrael biztosíték egy új holokauszt vagy az antiszemitizmus hullámai ellen". Úgy gondolom, hogy ezt az optimista jövőképet perspektívába kell helyezni, mert azoknak az izraelieknek a száma, akik véglegesen elhagyják a cionista ideológiát egy demokratikus és szekuláris opcióért, továbbra is szerény, bár folyamatosan növekszik. És mindez egy olyan kontextusban, ahol Izraelnek, mint a kapitalizmus fellegvárának, még mindig vannak erős pontjai politikai és gazdasági rendszerével, technológiai és katonai képességeivel, és mindenekelőtt azzal a garanciával, amelyet a nagy imperialista hatalmak adtak biztonságára a palesztin néppel szemben. A régióba nagyon gyorsan küldött amerikai flotta jól szemlélteti Izrael állam helyét és státuszát, mint az imperializmus fő gyarmata a Közel-Keleten.

Megerősíti a gázai nép haragját az összes arab rezsim ellen, amely cserbenhagyta őket?

A gázai palesztin népet a legnagyobb mészárlásoknak kitenni annak érdekében, hogy megsemmisítsék és tönkretegyék környezetüket, otthonaikat és infrastruktúrájukat, egyenlő a kollektív büntetéssel, amiért nem adták fel az ellenállást történelmi követeléseik - a visszatérés joga és a nemzeti felszabadítás - elérése érdekében. A Gázai övezet lakosságának többsége olyan menekültekből áll, akiket az 1948-as Izrael Állam létrehozásakor elűztek otthonukból. A gázaiak azt hitték, hogy a népirtó háború katasztrofális eredményei reakciót és szolidaritást váltanak ki az arab és iszlám világból... sajnos elfelejtve, hogy ezt a világot korrupt és antidemokratikus elitek irányítják, akik elnyomják és lemészárolják saját népüket, mint Izrael, a palesztin népet. Gáza népe azonban tudja, hogy a régió népei velük vannak, még ha ezt nem is tudják kifejezni az arab rezsimek által a palesztinokkal való szolidaritási demonstrációkkal szemben gyakorolt kemény rendőri elnyomás miatt. Mi a helyzet a Hamász Iránnal és szövetségeseivel fenntartott kapcsolataival? A Hamász, amely történelmileg a (szunnita) Muzulmán Testvériség része, soha nem tartozott Irán "természetes" szövetségesei közé, mint a libanoni Hezbollah, a jemeni hutik vagy az iraki és szíriai síita milíciák. A Hamász és Irán közötti kapcsolat nem ideológiai vagy felekezeti, hanem inkább politikai szövetség, amelyet meg lehet erősíteni vagy el lehet hagyni. Amikor a Hamász elutasította az iráni diktátumot, miszerint ki kell állni az Irán szövetségesének számító szíriai rezsim mellett, Irán hosszú időre megszakította a kapcsolatokat a Hamásszal. A Hamász, amely nemzeti felszabadító mozgalomként igyekszik pozícionálni magát, hogy átvegye a Fatah helyét a palesztin történelemben, tudja, hogy Irán és szövetségesei "Jeruzsálem felszabadításáról" szóló diskurzusa "belső fogyasztásra" és a síita hatalmak pozícióinak megerősítésére szolgál, és semmi köze a palesztin aggodalmakhoz. Mi a helyzet a hagyományos palesztin vezetéssel: a Fatahhal (Jasszer Arafat és Mahmúd Abbász pártjával) és a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) más áramlataival, beleértve a "baloldalt" is? A Fatah egy öreg, hiteltelen szervezetté vált, amely képtelen arra, hogy vezetőit előrébb helyezze, vagy vezetői pozíciókat adjon fiataljainak. A múlt harcosainak egy csoportja bürokratikus alkalmazottakká változott. A Fatah önként lemondott a nemzeti harc vezetéséről azáltal, hogy egyesült az úgynevezett Palesztin "Hatósággal" (az 1993-as oslói megállapodásokból született intézmény, amely lényegében Izrael biztonságának "garantálására" szolgál - a szerk. megjegyzése). Néhány vezetője még mindig sikertelenül próbálja visszaállítani a szervezet korábbi dicsőségét. A PLO, amely ugyanúgy integrálódott ezekbe az intézményekbe, mint a Fatah és a palesztin baloldal nagy része, elvesztette minden legitimitását, hogy minden palesztint képviseljen. Ezért a Hamász úgy helyezkedik el, hogy megpróbálja megörökölni a nemzeti ügyet, amelyet ezek az elöregedő szervezetek elhagytak. 

Hogyan értelmezi a Hamász által most közzétett "A mi narratívánk" című dokumentumot, amely a Hamász "saját" verzióját adja október 7-ről? 

Ezzel a január 21-én közzétett dokumentummal a Hamász - amelynek 2017-es kongresszusa elfogadta az "állam" gondolatát Ciszjordániában és a Gázai övezetben, tehát de facto Izrael mellett - úgy pozicionálja magát, mint alapvető partnert az imperializmussal és Izraellel már megkezdett tárgyalásokban a "politikai megoldásról". Ezért fogadta el a nemzeti felszabadítási mozgalom néhány hagyományos álláspontját. Ebben a dokumentumban sok újdonság van. Szokatlan stílusban adja elő magyarázatait, és önkritikát gyakorol az Október 7. egyes aspektusait illetően. A másik újdonság a konfliktus történeti bemutatásában rejlik, amely a palesztin politikai írásokban általában használt nyelvezetet ismétli. Nyoma sincs vallási narratívának. A dokumentum áttekintést ad a palesztin kérdés kialakulásáról, a palesztinai cionista gyarmatosítás kezdetétől a Nakbán (1948) keresztül Ciszjordánia és a Gázai övezet megszállásáig (1967), valamint Izrael gyarmatosítási, földelkobzási, apartheid, szent helyek megsértése, elnyomás, letartóztatások és Gáza ostroma iránti étvágyától. Egy másik fontos jelzés az "izraeli civilek" szavak tízszeres ismétlése, és annak hangsúlyozása, hogy "kerülni kell a civilek elleni támadásokat". Ez jelentős változás a Hamász második intifáda alatti katonai akcióihoz képest. Egy utolsó pontot fontos megemlíteni, mert ez egy pozitív változás. A hatszor elhangzott kijelentés, miszerint "a cionista projekttel való konfliktus nem a zsidókkal való konfliktus a vallásuk miatt, nem a zsidók, mint zsidók elleni harc. Ez egy konfliktus a cionisták ellen, mert ők gyarmatosítók, akik megtámadják népünket és elfoglalják földünket".

Mit válaszolnak a hozzád hasonló, a demokratikus megoldás támogatói: egy egységes szekuláris és demokratikus palesztin állam a történelmi Palesztina területén?

A gázai brutális megsemmisítő háború két, egymásnak ellentmondó álláspontot alakított ki a palesztin közvéleményben, mind a történelmi Palesztinában, mind a diaszpórában. Egyrészt ez a népirtás ismét megmutatta, hogy a kiirtás a cionista állam hivatalos politikája az amerikai imperializmus közvetlen részvételével, és hogy ezért radikális megoldásra van szükség, ami életképes és meggyőző alternatívává tette az "egyetlen demokratikus és világi palesztin állam" palesztin javaslatát. Azt tapasztaltuk, hogy képviselőcsoportunk politikai programja, az Egy Demokratikus Állam Kezdeményezés (ODSI) hallhatóbbá vált. Folyamatosan nő a velünk kapcsolatba lépők száma. Másrészt a Gázában elkövetett borzalmak láttán sajnos vannak jelei annak, hogy az emberek visszahúzódnak saját identitásukba, feszültté válnak, és elutasítanak másokat, akiket csak ellenségnek tekintenek. Megerősödnek azok a reakciós mozgalmak is, amelyek az amerikai és az európai imperializmus bűnrészességét, a cionistákkal való bűnrészességüket, a demokrácia és a modernitás minden értékét egybeolvasztják az izraeli-amerikai tábor szolgálatában álló eszköznek tekintett értékekkel. Ez a negatív fejlemény tovább fogja nehezíteni a demokratikus és világi államért folytatott küzdelmünket Palesztinában.

Mi a kapcsolat a nemzeti kérdés és a munkások és parasztok szociális törekvései között?

Kétségtelen, hogy a palesztin társadalom (egy paraszti többségű nép) elpusztítása, kitelepítése és földjéről való elszakítása oda vezetett, hogy a menekültek tömegei föld nélkül élnek, amit megművelhetnek, és olcsó, idénymunkásokká váltak a menedékországok termelési ágazataiban, jogok és védelem nélkül. Röviden, egy kitelepített nép, amely a befogadó társadalmak perifériáján él, és amelynek nem voltak meg az erőforrásai ahhoz, hogy saját szakszervezeteket alakítson. Az 1948-as első Nakba folytatódik, és most egy folytatódó Nakbáról beszélünk... A népirtás eme körülményei között ma nehéz beszélni a palesztin munkások egységéről, és így egy olyan pártról, amely ezt a munkásosztályt képviselné. 

A "Tézisek a Palesztin Alkotmányozó Gyűléshez" (2) segíthetnek-e egy élcsapat összehozásában? 

A CORQI nemzetközi konferenciáján (2023 novemberében) elfogadott "Tézisek a palesztin alkotmányozó gyűlésről" egy valódi palesztin élcsapat kialakulásának egyik mozgatórugója lehet.  E tézisekhez való ragaszkodás azonban azzal függ össze, hogy az egységes demokratikus állam politikai programja milyen mértékben fejlődik, hogy az a palesztin politikai színtér központi elemévé váljon.

Más szóval, ha az egységes államért folytatott mozgalom valóban népi mozgalommá alakul, és súlya lesz a palesztin döntéshozatalban, akkor az Alkotmányozó Gyűlésért folytatott küzdelem valódi előrelépést érhet el.  A két kérdés szorosan összefügg.

 

Dominique Ferré interjúja 2024. február 3-án (1) Az ODSI honlapja a www.odsi.co címen érhető el (2)

Megjelent a L'Internationale 32. számában, a Negyedik Internacionálé Újjáalakításának Szervezőbizottsága folyóiratában.

Mit akarunk pontosan "a folyótól a tengerig"?

A "folyótól a tengerig" kifejezés betiltása azzal az indokkal, hogy az népirtó jellegű, enyhén szólva elég   sok   feltételezést   tartalmaz. Nem   nehéz   ezt   a   döntést   meghozni, amikor Bezalel Smotrich használja   ezt   a   kifejezést,  mivel     fasisztaként   azonosítja   magát, de  eléggé   túlzás   lenne   azt feltételezni, hogy mindenki, aki ugyanazt a kifejezést használja, egyformán beteg. Mégis, nekünk, palesztinoknak   és   szövetségeseknek   fel kell ismernünk, hogy   mivel   a   "folyótól   a   tengerig"   egy földrajzi területre utal, nem pedig egy politikai vízióra, a mi felelősségünk tisztázni, hogy pontosan mit is szeretnénk, hogy ott történjen.

Egy demokratikus állam: egy százéves vízió

A brit megszállás alatt élő palesztinok azt akarták, amit minden más gyarmatosított társadalom a világon: Saját független államot, az egész földjükön - "a folyótól a tengerig". Palesztina helyzete azonban kivételes   volt, mivel  az Egyesült  Királyság  az  őslakosok politikai  felhatalmazása  nélkül, idegenek tömeges bevándorlását idézte elő.

Ennek célja egyértelmű volt: "valami gyarmati dolog" volt, hogy Herzlt idézzem, aki egy "zsidó állam" létrehozását képzelte el egy olyan földön, amelynek őslakosait "a határon túlra" küldték volna. Más szóval, rosszabb esetben népirtás, jobb esetben etnikai tisztogatás, a folyótól a tengerig.

Hogyan   reagáltak   akkor   a   palesztinok?   Természetesen   elutasították   a gyarmatosítást   -   de   mit jelentett ez az idegenek számára, akik ott voltak?

Figyelemre méltó módon, és összhangban az örmény, cirkeszi, zsidó, kurd és más menekültek befogadásának arab palesztin hagyományával, amit a   palesztin   vezetés 1919-ben   a   Király-Daru   Bizottság   számára   javasolt,   ez volt: "egy   állam   minden polgára számára". Az 1919 és 1928 közötti hét palesztinai arab kongresszus határozatai, az 1930-as években   a   brit   mandátumhoz   és   a   Népszövetséghez   intézett   petíciók,   az   1939-es Szent   Jakab Kerekasztal-tárgyalásokon,   az   1946-os   Angol-Amerikai   Bizottságban   és az   ENSZ   Palesztinával foglalkozó   különbizottságában   1947-ben   megfogalmazott álláspontok   mind ugyanannak a demokratikus palesztin államnak a változatait javasolták, a folyótól a tengerig.

Még   figyelemreméltóbb,   hogy   ezen   még   a   Nakba   sem   változtatott.   A   Palesztin Felszabadítási Szervezet 1964-es Palesztin Nemzeti Chartája kifejezetten kimondta, hogy "a palesztin származású zsidók   palesztinoknak   tekintendők,   ha   hajlandók   békésen   és egymáshoz hűségesen   élni   Palesztinában". Az egyetlen dolog, ami a teljes körű palesztin állampolgárság megszerzésének útjába állhatna, az annak elutasítása lenne. Az 1968-as felülvizsgált charta még ezt a feltételt is elhagyta, és egyszerűen csak annyit mondott, hogy "azok a zsidók, akik a cionista invázió kezdetéig normálisan Palesztinában éltek, palesztinoknak tekintendők". A PFSZ fő frakciói tovább pontosították egy ilyen állam jellegét, amely "világi és demokratikus" lenne. Szöges ellentétben a gyarmatosítók politikai tervével, amely az őslakosok   földjeikről   való   elűzésére   irányult,  az   őslakos   palesztinok felajánlották   az idegeneknek,   hogy   a   folyó   és   a   tenger   között   nem   telepesek, hanem   állampolgárok maradhatnak.

Végül ez a politikai vízió egy befogadó, szekuláris, demokratikus Palesztináról elhalványult, mivel a palesztin "vezetők" engedtek a cionizmus alapvetően rasszista állításának, miszerint a "palesztin" és a "zsidó" kölcsönösen kizárja egymást, aminek logikus következménye az lenne, hogy a folyó és a tenger közötti földet identitárius alapon fel kellene osztani.

Mi a helyzet ma - és mit lehet tenni?

Egy 2023. márciusi közvélemény-kutatás az 1967-es palesztin területeken azt mutatta, hogy "28% támogatta a   kétállami  megoldás feladását és a  palesztinok  és izraeliek   egyállami megoldásának elfogadását".   Ez   nem   azt   jelenti,   hogy   72%   támogatta   a   kétállami javaslatot   (csak   29%)   -   a legtöbben   egyszerűen   eltévedtek,   és   úgy   döntöttek, hogy határozott   cél   nélkül   folytatják   a felszabadító harcot. felszabadító harcot. Mégis, 0% beszélt arról, hogy embereket dobnak a tengerbe. Eközben az 1948-as palesztin területeken végzett közvélemény-kutatások  azt mutatták, hogy az izraeli zsidók közel fele akarta "kiűzni vagy áthelyezni az arabokat Izraelből", míg az izraeli állampolgársággal rendelkező palesztinok  0%-a  ismét   ugyanezt   akarta   tenni   a   zsidókkal.   Az  Egy   Demokratikus Állam Kezdeményezés  (ODS) nemrégiben  kiadott  "Nyílt   levél   zsidó  szövetségeseinknek",   amely   kifejezetten   a telepesek kolóniájának felszámolására és egy befogadó, szekuláris, demokratikus palesztin állam létrehozására szólít fel minden polgára számára, néhány nap alatt 14.000 palesztin aláírást gyűjtött össze. A cionisták állítása, miszerint a palesztinok a folyó és a tenger között a zsidók népirtását akarják, inkább saját vágyaik kivetítése, mint a palesztinoké.

Azáltal,   hogy   elutasítja   az   identitás   fegyverré   tételét,  a   "zsidó   államból"   az  összes polgár államává való átmenet víziója a cionizmus alapvető ellentéte. Valójában erkölcsi fölénye az egyik legerősebb pontja, és minden bizonnyal ez az egyik oka annak, hogy milliók vonultak az utcára Palesztina támogatására, míg Izraelért csak néhány ezren tették ugyanezt (még akkor is, ha fizettek érte). Hogy szeretett Miko Peledünket idézzem: "Az igazságosságra való felhívás mindezekben a hatalmas  protextákban   nagyon   világos:   Izrael   államnak   - nem   Izrael   népének!   - mennie   kell.   A 'szabad Palesztina' egy szabad, demokratikus Palesztinát jelent az egész történelmi Palesztinán".

A narratíva visszaszerzése és a megoldás köré összpontosítása megvédi a palesztinokat attól, hogy a két   államra   vonatkozó   javaslathoz   hasonló   defetista,   szektás diskurzusba essenek. Ez fogja megkülönböztetni az igazi szövetségeseinket a hamis szövetségeseinktől. Azzal pedig, hogy leleplezi a cionizmus hazugságát, miszerint a zsidó identitással van bajunk, nem pedig a telepes gyarmati projekttel,   lejáratja   azt,   megnehezíti   a   politikusok számára,   hogy   mellé   álljanak,   még   inkább befolyásolja a közvéleményt, és a mi oldalunkra állítja az őszinte szívű izraelieket. 

Ön személyesen is részt vehet ebben, akár úgy, hogy személyes politikai diskurzusában megemlíti ezt a víziót, akár úgy, hogy a felvonulásokon való részvétel során széles körben használja az "Egy demokratikus állam" vizuális megjelenítését, akár úgy, hogy részt vesz az erre irányuló szervezett erőfeszítésekben.

Az aktivistáknak, akik olyan területeken szerveznek tüntetéseket, amelyek a "Folyótól a tengerig" kifejezést népirtásnak tekintik, saját maguknak kell eldönteniük, hogy utalnak-e a földrajzi területre vagy sem, és ha igen, milyen kifejezéseket használnak. Ami azonban ennél is fontosabb,  hogy hangosan beszéljünk arról, hogy mit szeretnénk látni, nemcsak a folyó és a tenger között, hanem még azon túl is: átmenetet a gyarmatosításból és az identitás fegyverré tételéből a demokráciába.

Forràs: Egy   Demokratikus   Állam Kezdeményezés  (ODS)

Harc az oktatási "reform" ellen Franciaországban

 

"Az egyéni cselekvési mód elszigetelné a matematika- és franciatanárokat".

A Seine-Saint-Denis-i tanárok - a "93-sok" - felhívást tettek közzé a következő címszó alatt: "Ahhoz, hogy Attal-Belloubet visszalépjen a szintcsoportok és a tudásbeli összeütközés ügyében, az összes szakszervezet egységes sztrájkfelhívására és országos mozgósításra van szükség, amíg a közzétett szövegeket vissza nem vonják!".

Felhívásukban a Seine-Saint-Denis-i tanárok megjegyzik, hogy ‘a minisztérium úgy döntött, hogy közzéteszi március 15-i rendeletét, amely a "tudássokk" intézkedéseit végrehajtó egyéb szövegek mellett a francia és a matematika tantárgyakból a kollégiumokban "szükségcsoportokat" (a képességcsoportok új neve) szervez. Visszatérnek ennek a reformnak a tartalmára, amelynek ‘célja a tanulók tudományos és szociális szortírozása, hogy - Belloubet miniszter úr szavaival élve - "szétszedjék" a 11 éves kortól kezdve e két tantárgyból nehézségekként azonosított fiatalokat, hogy 16 éves korukig a tanulmányi kudarc logikájába zárják őket’.

Több mint egy hónapja tiltakozik az intézkedések ellen a pedagógus szakma, amelyet a szülők is nagyrészt támogatnak. A felhívás szövege folytatódik: "Rá kell vennünk Attalt és Belloubet-t, hogy visszavonuljanak, ehhez pedig a szakszervezetek, a tanárok és a szülők egységes harcára van szükség, hogy követeljük és kikényszerítsük e szövegek visszavonását". 

"A szakszervezetek felelőssége, hogy egyértelmű ultimátumot adjanak Attalnak és Belloubet-nek".

A többségi szakszervezet - a Snes-FSU - kongresszusa a szövegek közzétételét követően nyílt meg. Úgy döntött, hogy 2024. április 2-án országos sztrájkot tart, hogy a "tudásharc" befejezését követelje. Ez mind szép és jó, különösen, ha a kezdeményezést a többi szakszervezet is átveszi. De amikor ugyanez a szakszervezet felszólítja "az összes alkalmazottat, hogy ne alkalmazza a "tudássokkot" annak semlegesítése érdekében", akkor a formula félreérthető. Ha ez arra irànyuló felhívás, hogy a személyzet ne alkalmazza ezt a reformot, iskoláról iskolára, kollégáról kollégára, akkor ez az egyéni engedetlenségre való felhívást jelenti, ami megosztottsághoz és konfliktushoz vezet a tanári szobában.

Igen, "nem vagyunk hajlandóak a tanulók válogatására"! De ezt a jelszót nem szabad egyéni cselekvési módként értelmezni, különösen nem a matematika- és franciatanárok esetében, ami elszigetelődésükhöz vezetne! Ezt olyan elvként kell felfogni, amely az egységes és kollektív fellépést kell, hogy vezérelje a közzétett szövegek visszavonásának kikényszerítése érdekében! Ezért ezek a tanárok úgy vélik, hogy "a szakszervezetek felelőssége - kezdve a többségi szakszervezettel -, hogy egyértelmű ultimátumot intézzenek Attalhoz és Belloubet-hez, amely így hangozhatna:

"Attal úr, Belloubet asszony, az önök szövegeit hatályon kívül kell helyezni, és ha önök továbbra sem hallgatnak erre a követelésre, akkor általános sztrájk lesz a kollégiumokban és a líceumokban, mert soha nem fogjuk elfogadni, hogy a tanárok legyenek a diákok szociális válogatásának szervezői, soha nem fogjuk elfogadni a nehéz helyzetben lévő diákok megbélyegzésének ezt a logikáját."

Ez az egységhez vezető út.

La Tribune des Travailleurs, a francia PT hetilapja 433. sz.

(Belgiumban parlamenti napirenden van a "tájrendelet", amely a felsőoktatásból 70 ezer diákot fenyeget kirekesztéssel - szerk.)

A legnagyobb francia középiskolai szakszervezet, a SNES La Rochelle-ben márciusban tartotta kongresszusát – egy küldött megjegyzései

 

A kongresszus nem foglalt állást a rendelet hatályon kívül helyezése mellett... A Snes országos kongresszusa március 22-én fejezte be munkáját

A Snes kongresszusán, amelyen részt vettem, megdöbbentett mintegy ötven küldött kezdeményezése. A pódiumra léptek, hogy felolvassanak egy ünnepélyes közös nyilatkozatot. Ezekkel a megható szavakkal kezdődött: "Mi vagyunk a középiskolák irodalom- és matematikatanárai, a Snes-kongresszus küldöttei. Mi nem fogunk válogatni a diákjaink köreiben (“szintcsoportok” szerint)! Követeljük a tudás ütköztetéséről szóló összes törvényalkotási szöveg hatályon kívül helyezését. Azok, ha mégis életbe lépnek, többé nem gyakorolhatjuk a szakmánkat. Mély fájdalmat érzünk (...). Ez egy rémálom.”

Az egyik tudományos szekció titkára ugyanezt a kérést érintette: a Snes nemzeti kongresszusát ne zárja le a Journal Officielben (közlöny) március 17-én megjelent március 15-i rendelet hatályon kívül helyezése melletti állásfoglalása nélkül!

Az állásfoglalás tevezetét huszonegy küldött írt alá, és minden küldöttnek eljuttattak. Egy küldött módosító indítványt nyújtott be a határozattervezethez: "A Snes-FSU követelje a minisztertől, hogy helyezze hatályon kívül a 2024. március 17-i, a szintcsoportokról szóló rendeletet". A tribün nem vette át a módosító indítványt, szintelen magyarázattal: "Nem csak a március 17-i rendelet hatályon kívül helyezését kérjük - egyébként még nem is tették közzé az összes szöveget. Hiba lenne csak ezen a szövegen harcolni".

A Kongresszus vezetőségének elutasítása ellenére azonban a módosítás, amely egyértelműen megfogalmazta az előttünk álló harc célját, mégis harminchat szavazatot kapott. A kongresszuson tehát erőteljes mozgósítási szándékot fejeztek ki a miniszter hatalomátvétele ellen - ami tükrözi azt, ami a jelenlegi mozgósításban erőteljesen kifejezésre jut.

Tény azonban, hogy a kongresszus végén a rendelet visszavonásának követelése nem szerepel szervezetünk követelései között. Hogyan lehetséges ez? Vissza kell mennünk a szakszervezet vezetőségének március 14-i álláspontjához, a rendelet kihirdetésének napjához. Egy sajtóközleményben kifejtették: "Az SNES megkapta a minisztériumtól a konzultáció elvét a rendelet kihirdetése után. A rendelet kihirdetése után? Ezt írni annyi volt, mint harc nélkül elfogadni a rendelet közzétételét. Azt kell mondani, hogy a miniszter ezt meg is értette. Március 17-én (vasárnap!) közzétette a rendeletet és még a végrehajtási emlékeztetőt is. Kongresszusunk megnyitásának előestéjén történt. Ez is provokáció volt a szakszervezetünk ellen. De a szakszervezet megkötötte a kezét.

Itt az ideje, hogy összeszedjük magunkat. A helyzet sürgős. Ezekben a napokban az iskolaigazgatók a tanárokat kezdik behívni, hogy szintcsoportokat hozzanak létre. A kollégiumok igazgatótanácsai szavazni fognak a csoportok megalakításáról. Ennek a kongresszusnak az ellentmondásos elemeit le kell küzdeni, ha az egység és a közös fellépés akar érvényesülni a rendelet hatályon kívül helyezéséért folytatott küzdelemben. Egyetlen tanár sem akarja átélni ezt a "rémálmot".

Jack Lefebvre

 

"Fordulóponton vagyunk az oktatásban"

(Interjú Pierre Priouet matematikatanárral, Toulouse - Jack Lefèbvre)

Ön is részt vett az irodalom- és matematikatanárok közös nyilatkozatában, amelyet a kongresszuson olvastak fel (lásd fentebb). Miért vállalta ezt a kezdeményezést?

A gondolat az, hogy fordulóponthoz érkeztünk az oktatásban. A két tantárgyban, az irodalomban és a matematikában történtek alapján megmutatjuk, hogy ez a reform arra irányul, hogy a tanárokat megfosszák hivatásuktól, és megkérdőjelezzék képzettségüket és szakértelmüket. A kormány az egész szakmát át akarja alakítani tanár-tervezőből tanár-előadóvá, azzal a feladattal, hogy a fiatalokat, különösen a munkásosztályt formálja át: ez a fiatalok emancipációjáról való lemondás, egy több mint hatvan éves visszalépés az Ellenállás Nemzeti Tanácsáig visszanyúló nemzeti konszenzushoz képest. Január 16-i beszéde óta Macron egy 1930-as évekbeli iskolamodellhez próbál visszatérni, amely diszkriminatív és társadalmilag szeparatista.

La Tribune des Travailleurs, a francia PT hetilapja 433. sz.

Fegyveres virrasztás és osztályharc

 

A francia hadsereg vezérkari főnöke, Pierre Schill tábornok a Le Monde-ban megjelent cikkében bejelentette, hogy a hadsereg "készen áll a nemzetközi helyzet alakítására (...). A francia hadsereg felkészült a legkeményebb kötelezettségekre." Az Élysée-palotában Macron egy sor nyilatkozatot tesz, amelyek célja, hogy felkészítse a közvéleményt a francia csapatok közvetlen ukrajnai harci szerepvállalására. Mindeközben Bruno Le Maire, francia gazdasági miniszter előadja azt a programot, amellyel indulni kíván a következő elnökválasztáson ( takargatva).

Ez is egy háborús program, háború a munkásosztály ellen. Javaslatai a nyugdíjak ("Az öregség súlyosan terheli a szociális számlákat"), az egészségbiztosítás, különösen a hosszú távú betegségek fedezése, és a munkanélküliségi biztosítás (amelynek ellátási ideje "az egyik legbőkezűbb Európában") támadásából állnak. 

Társadalombiztosítás (betegség és öregség) és munkanélküliségi biztosítás: amit megszereztek a munkavállalók 1945 óta.

Le Maire, mint a tőkésosztály kiváló jelöltje, egyszerűen ennek tönkretételére törekszik. Arról beszél, hogy a munkanélkülieket megfosztja minden valódi védelemtől, az időseket hosszabb és keményebb munkára kényszeríti, a betegséggel pedig mindenki boldoguljon, ha nem engedheti meg magának a magánbiztosítást! Mindez "súlyosan terheli" a gazdaságot, hirdeti az erényes Le Maire.

Nyilvánvaló, hogy az ő szemében a CAC40 (a legnagyobb tőzsdei cégek) részvényeseknek tavaly kifizetett több mint 140 milliárd euró osztalék, a katonai programozási törvényben szereplő 413 milliárd euró, és a 73 milliárd euró társadalombiztosítási járulék, amely alól a munkáltatók 2022-ben mentesültek, vagy szinte teljes egészében az állam kompenzált, nem "nehezedik" a gazdaságra! Ha a tőkéseket arra kényszerítenék, hogy visszaadják a társadalombiztosításnak azt a pénzt, amit minden évben elsinkófálnak az adómentesség nevében, ha a háborús hiteleket kórházi és iskolai befektetésekké alakítanák át, és ha a közszolgáltatásoknál történne a tömeges munkatoborzás, akkor láthatnánk, hogy mindez nem "terhelné" a gazdaságot.

Milyen következtetéseket vonhatunk le ebből? Először is, hogy nem lehet a Parlamentben a háborús hitelek mellett szavazni, és ugyanakkor azt állítani, hogy a munkavállalók és a fiatalok érdekeit védik. Nem lehet milliárdokat önteni a háborúba anélkül, hogy a dolgozó lakosságot ne fosztanák ki.

Máshogy fogalmazva: nem harcolhatunk a külföldi háborúkba való bevonulás ellen az otthon vívott osztályharc nélkül. Másodszor: a dolgozók és a fiatalok a követeléseikért való mozgósítással a háború elleni küzdelemnek is élharcosai. Végül pedig az a következtetésünk, hogy a dolgozó emberek kormányára van szükség - sürgősen -, amely annak a többségnek a nevében cselekszik, akiknek csak a munkájukból kell megélniük, és nem pedig a kizsákmányolásból élő parazita kisebbség kormányára.

( La Tribune, a francia Parti des travailleurs hetilapja, 432.sz. vezércikk)

Se nem Moszkva, se nem Washington: a független munkásmozgalom!

A francia-ukrán megállapodásról szóló vita (a francia) nemzetgyűlésben próbaképpen zajlik. Az alkotmány előírja, hogy katonai beavatkozás esetén a kormánynak három napon belül tájékoztatnia kell a parlamentet. Ez a március 12-e tehát a beavatkozás főpróbája: vajon a parlament minden tagja ugyanazon az oldalon áll?

Valóban. A Macronisták, a jobboldal, a Szocialista Párt és a Zöldek megszavazták a Macron-Zelenszkij-megállapodást. Az RN (Nemzeti Tömörülés, Le Penék pártja) tartózkodott, mivel nem értett egyet bizonyos záradékokkal. A France insoumise (FNI, Mélachon «engedetlenei»,)  és a kommunista párt ellenséges a csapatok küldésével szemben, ellene szavazott. De mindannyian azt állítják, hogy egy táborba tartoznak az "Ukrajna támogatásával".

Tekintsünk el a képmutatástól, amely különbséget tesz a csapatok küldése és a fegyverek és lőszerek szállítása között. Köztudott, hogy francia katonák vannak jelen Ukrajnában, hivatalosan "tanácsadóként". Emlékezzünk: az 1960-as évek elején az Egyesült Államok elismerte néhány száz "tanácsadó" jelenlétét Vietnamban; végül 550 000 fiatal amerikait - akik közül 58 000-en életüket vesztették - áldozták fel a vietnami nép elleni imperialista beavatkozásban. Franciaország tehát elkötelezett. Akár támogatták a Macron-Zelenszkij megállapodást, akár nem, minden frakció megszavazta, hogy fegyvereket és lőszert küldjenek Ukrajnába. Az európai intézmények és a tagállamok kétszázmilliárd eurót biztosítottak.

Az Országgyűlés "kommunista", "szocialista" és "zöld" képviselői megszavazták ezeket a hatalmas összegeket, ahogyan az Európai Parlament "szocialista", "zöld" és "engedtlen" képviselői is hét alkalommal. Paul Vannier, az LFI képviselője nem habozik a twitteren kijelenteni, hogy az LFI az "egyetlen erő a háború ellen", de "álláspontunk semmiképpen sem mond ellent a pénzügyi támogatásnak és bizonyos fegyverek küldésének a megtámadott Ukrajnába"!

A jelenlegi konfliktusban a munkavállalóknak az egyik vagy a másik szembenálló tábor mellé kell állniuk?

Az egyik oldalon a moszkvai rablók: ezek a Putyin körüli nomenklatúra rablói kifosztották az állami tulajdont, hogy hatalmas katonai-ipari birodalmat építsenek; az orosz fiatalokat a vágóhídra küldik, hogy megvédjék a jogukat, hogy elfoglaljanak egy kis helyet az imperialista lakomaasztalnál. A másik oldalon a washingtoni cápák: a fegyvergazdaságon hizlalják magukat, és az "ukrán szuverenitás" ürügyén bővítik a NATO-t, azt a katonai koalíciót, amelynek fő funkciója az amerikai finánctőke uralmának megőrzése és kiterjesztése.

Az egyetlen tábor, amelyben a munkások állást foglalhatnak, az orosz nők tábora, akik követelik testvéreik és férjeik visszatérését a frontról, ahová erőszakkal küldték őket, valamint a fiatal ukránoké, akik egyre inkább ellenzik a folyamatban lévő mészárlást.

Senki sem állíthatja, hogy ellenzi a háborút azzal, hogy a háborús hitelekre szavaz. Aki a háborús hitelekre szavaz, nem állíthatja, hogy ellenzi a háborút. Sem Moszkva, sem Washington, hanem csak a független munkásmozgalom képes leàllítani!

Egy fillért, egy fegyvert sem a háborúskodóknak! A százmilliárdokat iskolákra és kórházakra!

Daniel Gluckstein, La Tribune des Travailleurs, a francia Dolgozók Pártja hetilapja 431. szám