2017. június 26., hétfő

Ki az a Szima Judit?

Tekintsünk el attól, hogy az Alfahír (barikád-csoport) tette közzé Szima Judittal ez a riportot 2009-ben. A lényegtelen dolgokat (kérdés, udvariaskodás a kérdező részéről) le is csapom az eredeti cikkből, csak a lényeget hagyom meg… amit most is, a 45. börtönnap után őszintén vall. Szima Judit szavait olvassuk el, és válaszoljunk: kívánhatunk-e ennél tisztességesebb szakszervezeti vezetőt széles e honban?



« .. a jelenlegi helyzet egyenes következménye a rendszerváltás hibáinak. A Horn kormány 1994-ben történt hivatalba lépése idején fogadták el a rendőrök szolgálati törvényét. Ekkor 1996-ot írtunk, javában zajlott a privatizáció, és mint utólag ma már tudni lehet, a különböző zavaros gazdasági helyzetekben néhányan a régi nómenklatúra tagjai közül jelentős magánvagyonra tettek szert. Ebben az időben volt egy olyan szolgálati törvénye a rendőrségnek, amely egy sor jelentős kedvezményt tartalmazott. Az akkori politikai-gazdasági elit számára egy jól megbecsült rendőrség az elemi érdeke volt, hiszen a politikai stabilizáció még alig pár éves volt csupán. Teltek az évek, és kezdett egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy a rendszerváltásnak nagyon sok elhibázott momentuma volt, amelyek hosszú távon az egész ország teherbíró képességét fogják megterhelni. Az igazságtalanságok egyik alapja a társadalom végletes polarizációja mind gazdasági, mind politikai tekintetben. Ugyanakkor ennek a kritizált rendszernek egyik alap pillére a rendőrség. A Rendőrséget pedig egyre inkább nyilvánvalóan át és átjárja a politika. A rendszerváltás során minden egyes alkalommal, folyamatosan párttag miniszterei voltak a belügynek, vagy most éppen a rendészeti minisztériumnak. Ennek nyilvánvaló következménye, hogy a rendőrség vezetőinek a kiválasztásába is döntő beleszólása van a mindenkori kormánynak és a kormányt alkotó pártoknak. … A probléma ott kezdődik, hogy ha a kormányt alkotó pártoknak döntő befolyása van a rendőrség vezetőinek a kiválasztására, az minden esetben a szakmaiság rovására ment eddig. A rendőrségnek párt semlegesnek kell maradnia. Látszólag az is, de a valóság teljesen más. Ez a 2006. őszi eseményekkor már meg is mutatkozott. Óriási probléma a rendőrségen belül az, hogy a rendőri vezetők többsége – tisztelet a kivételnek - szakmailag nem éppen a legoptimálisabb személyi megoldás következményeként foglalta el vezetői székét, hogy diplomatikusan fejezzem ki magam. ... ez nagyon nagy veszélyt rejt magában. A rendőrség vezetőinek minden esetben a vonatkozó jogszabályi előírások, és a rendőri esküjük szellemében kellene ténykedniük. Más nem befolyásolhatná őket a munkájuk során. Azonban a rendőri vezetői kiválasztás utóbbi évtizedben tapasztalt visszásságai és nem utolsósorban a Fidesz kormányzása alatt meghozott azon jogszabályi rendelkezés, hogy a rendőri vezető indokolás nélkül felállítható a székéből összességében a rendőri szakmaiság elsorvadását indította el. Ehhez hozzájárul, hogy a rendőri vezetőket a magyarországi átlaghoz képest rendkívül busás módon javadalmazzák. Tehát ha egy döntési dilemma előtt áll a rendőri vezető, hogy milyen döntést hozzon, emberileg érthető módon olyan döntést fog hozni, amely az őt pozícióban tartó erőknek kedvez. Ez sok esetben a szakmai kérdések, a szakmai tisztesség erőteljes háttérbe szorulását eredményezheti. Emberileg valahol érthető a gerinc hajlítása, de nekünk szakmailag és az érdekvédelem vonatkozásában ez ellen mindenképpen szót kell emelnünk. … Nagyon kemény, de nemes küzdelem a túlerő ellen. A túlerő alatt itt nem csupán a kritizált rendőri vezetők reakcióit és eszköztárát értem, hanem az ügyészségek, és egyes médiák ellenreakcióit is. ... az emberek többségének – és ebben a rendőrség személyi állománya sem különbözik az emberek többségétől – elemi erejű igénye van az igazságtalanságok elleni küzdelemre. Az emberek éheznek az igazságra, a jó szóra, és tisztességes helytállást várnak el a szakszervezetektől is. Mindent elmond az a tény, hogy ma a TMRSZ-nek már közel 5000 fős aktív állományú rendőr tagja van, létszámunk minden hónapban jelentősen nő, míg a rendőrségen belül működő többi szakszervezet létszáma egyre csökken. Van olyan szakszervezet, aki egy hónap alatt 1400 fős aktív létszámot veszített. … konkrétum, hogy a tisztségviselőinket a munkáltatók lépten-nyomon akadályozzák, jogos járandóságaikban megrövidítik, különböző eljárásokat indítanak ellenük. Ezekért perelnünk kell és meg is fogjuk nyerni ezeket a pereket. ...Számomra fontos, hogy tisztségviselő társaimat megemlítsem, azokat, akik nap mint nap bátran, tisztességgel helytállnak, kockáztatva a családjuk egzisztenciális helyzetét is. Ezzel is jelezném, hogy nem vagyok egyedül, munkánk eredménye csapatmunka. … A vád ellenem bujtogatás, amely az általam elkövetett „cselekményt” vizsgálva egy jól működő demokráciában teljesen elképzelhetetlen lenne. Azért lenne elképzelhetetlen, mert én nem a bujtogatás szándékával fogalmaztam meg a kritikai jellegű és bizonyítékokkal alátámasztható „diagnózisunkat”, hanem azért mert mióta az eszemet tudom, számomra az nem valósít meg bűncselekményt, ha valaki elmondja az igazat. Az meg igen érdekes lenne, ha egy szakszervezeti vezetőt csuknának börtönbe, mert teszi a dolgát és a kollegáit nyomasztó gondokat, problémákat felszínre hozza. Bízom benne, hogy ezt majd a bíróság is így fogja megítélni, ha mégsem, akkor is, és azt követően is egyenes gerincem marad és bárkinek a szemébe merek nézni. ... Egy szakmaiatlan vezetésű, hibát hibára halmozó, a statisztikai manipulációk bűvöletében élő és az állampolgárok által a rendőrség tehetetlenségét tapasztaló közegben hatalmas kihívások várnak egy tettrekész szakszervezetre. Kezdve onnan, hogy először is egy magabiztos, szakmaiságnak alárendelt, megbecsült és tisztességes derékhadat kell kialakítani a rendőrségen belül. Az nem megoldás, hogy félanalfabéta személyeket gyorstalpaló tanfolyamra beíratunk és fegyvert nyomunk a kezükbe, mert azzal csak a káosz és a zűrzavar nőhet. Aki mást mond ezzel kapcsolatban, az hazudik, hogy egy nem éppen klasszikus, hanem inkább hírhedt személyt idézzek. A rendőri hivatással szembeni fokozott követelményeket a legalacsonyabb beosztástól kezdve az országos rendőrfőkapitányig bezárólag a lehető legkomolyabban és legszigorúbban meg kell követelni. Ezt az elvárást és megfelelést pedig el kell ismerni és itt nem csupán az illetményrendszer tarthatatlanságának az orvoslását értem, hanem a főnök-beosztott viszonylatban mára már szinte ismeretlen fogalommá vált bajtársiasság újbóli kialakítását, valamint a rendőrség jelenléte infrastrukturális feltételeinek a biztosítását is. … a rendőri vezetők mintegy földesúrként tekintenek a jobbágysorban tartott beosztotti állományra. Ítélkeznek felettük, pár éves rendőri múlttal rendelkező vezetők mondják ki huszonéves szolgálati múlttal rendelkező rendőrökre, hogy méltatlanok-e a rendőri hivatásra. Aztán beülnek részegen az autóba, és ittasan karamboloznak mozdonnyal vagy éppen az árokba hajtanak. A bajtársiasság velejárója az is, hogy nem irodai huszárokként mondják meg a járőrnek, hogy hogyan kell dolgozni, hanem időnként ők maguk is kimennek és hoznak annyi bírságcédulát, mint amennyit minden szolgálatban elvárnak számszerűleg a rendőrtől. Aztán az sem bajtársias magatartás, hogy amikor kinn az utcán a rendet kell fenntartani, akkor egy földalatti lyukba behúzódnak a milliós fizetésekkel eltartott tábornokok és onnan osztogatják a parancsot, ahelyett, hogy odaállnának az állomány élére, vagy velük egy sorba és személyes példamutatással járnának el. Sajnos a jelenlegi rendőri vezetői állomány többsége erre szakmailag és emberileg is alkalmatlan. Teljesen más az, amit mondanak és más a valóság. Milyen magatartás az például, hogy az országos rendőrfőkapitánnyal tárgyalok, kifejezi együttműködési szándékát, majd a következő héten büntetőfeljelentést tesz ellenem, azért mert a valós helyzetet értékeltem egy sajtótájékoztató kapcsán? Ha az ország első számú rendőrének kinevezett egykori tanácselnök szavát adja arra, hogy a Teve utcai székházban lévő tisztségviselőnk továbbra is ugyanott dolgozhat, akkor alig egy év után miért törekszik arra, hogy saját adott szavával ellentétben a TMRSZ tisztségviselőjét eltávolítassa a Rendőrség központjából? Milyen munkahely az, ahol a szakszervezeteket a munkáltató elszeparálja, eltávolítja a munkavállalóktól? Ezt is értem a bajtársiasság alatt. ... A jelenlegi politikai pártok mindegyike fontosnak tartja a rendőrség megerősítését. Igaz, ezen pártok többsége felelős a rendőrség jelenlegi helyzetéért. Mégis, most divatos azt mondani, hogy rendet teremtenek. Létbiztonság, közbiztonság. Ismerős jelszavak, még választást is lehetett ezekkel a szólamokkal nyerni. Amikor azonban a tettekre van szükség, akkor jön a verkli, nincs pénz, honnan vegyük el. Ez ellen ekkor már nem nagyon lehet tenni, ezért a TMRSZ elébe megy ezeknek az ismert kibúvóknak. Színvallásra akarjuk késztetni a politikai pártokat, ezért a közelmúltban együttműködési megállapodás tervezetet terjesztettünk a parlamenti pártok vezetőihez, valamint a közvélemény kutatások szerint a Parlamentbe bejutó Jobbik Magyarországért Párt vezetőjéhez. Ugyanazt a tervezetet kapta meg mind a 6 párt. Kíváncsian várjuk, hogy a TMRSZ megoldási javaslataira hány párt fog pozitívan reagálni és hányan fogadják el a munkavállalói érdekvédelem és rendészet területén kifejtett törekvésünket, elvárásunkat. Nem elhanyagolható szempont, hogy a TMRSZ mögött jelentős társadalmi támogatottság áll, ismertségünk túlzás nélkül országosnak mondható.
- Ezt az együttműködési megállapodás-tervezetet tehát elküldték a jelenlegi kormánypártnak, az SZDSZ-nek és az MDF-nek is? - Igen. Éppen azért, hogy mi lesz rá a reakciójuk. Nincsenek illúzióink. A levelet a tervezettel múlt héten postáztuk valamennyi pártnak egyidőben. A 168 óra következő számában már jött a rasszistázás, nácizás. Ma a Népszava minősített minket antiszemitának, tehát úgy gondolom, hogy a levelek célba értek és a megbízott személyek abban a pillanatban, ahogy megkapták a parancsot, tollat ragadtak és indult a mocskoló hadjárat ellenünk. Már megszoktuk. Ha egyébként azt veszem alapul, hogy a Népszava és a 168 óra című lapok élesen kirohantak ellenünk, ezt mindenképpen pozitív visszaigazolásnak értékelem, annak, hogy jól tesszük a dolgunkat.
...A TMRSZ, mint szervezet, szögezzük le, hogy nem antiszemita. Egyrészt nem ellenőrizzük tagjaink pedigréjét. Másrészt pedig személy szerint nekem is nagyon sok zsidó identitású barátom van, roma úgyszintén. A barátaimat nem a vallásuk, vagy a bőrszínük alapján szelektálom és ezzel közvetlen munkatársaim ugyanígy vannak. Viszont a barátaim mindegyik tisztességes, dolgozó, és nem utolsósorban magyar embernek vallja magát és én is annak tekintem őket. Akkor, viszont ha tisztességtelen, mások jogait tipró, élősködésre hajlamos személlyel kereszteződik az utam, ott bizony konfrontáció alakul ki, mert az ilyen visszásságokat nem lehet szó nélkül hagyni, akkor sem ha az illető történetesen ilyen, vagy olyan felekezet, ilyen vagy olyan rassznak a tagja. Ezek másodlagos tulajdonságai az illetőnek, sokszor észre sem venné az ember. Azonban ezen emberek sok esetben a tisztességtelen, jogellenes magatartásuk iránti kritikát már úgy fogalmazzák meg, hogy a kritika őket ebbéli személyes tulajdonságaik miatt érte, vagy éri. Én magyar vagyok, és fogalmam sincs, hogy milyen etnikai összetételű felmenőim voltak. Nekem egy mércém van, aminek a mértékegységét gerincben határoztam meg. Bízom benne, lesz olyan párt a tervezetünket tanulmányozva, amelyik a kezdeményezésünk mellé fog állni és fontos nemzeti kérdésnek tartja azt, hogy erős, tisztességes és a magyar nemzet érdekeinek alárendelt rendőrsége legyen az országnak. Nem árulok el vele sokat eddig már három címzettől kaptunk vissza puhatolózó visszajelzéseket, úgyhogy igazán bízom abban, hogy végre a fontosságának megfelelő megbecsültséget fog kapni a rendőrség rövid időn belül. »

2017. június 25., vasárnap

Polémia a tűzcsapokról: a képmutatás és az osztálymegvetés között





2017 júniusának kánikulai napjaiban a párizsi külvárosokban ezer tűzcsapot nyitottak meg. A forgatókönyv mindig ugyanaz, fiatalok és kevésbé fiatalok szenvednek a hőségtől, találnak egy tűzcsapot a nem túl forgalmas tereken és utcákon, és azt megnyitják, hogy felfrissüljenek.
Bizonyosan veszélyes a dolog, járhat áramütéssel vagy tűz esetén a víz hiányával, mégis, a reagálások mérhetetlen képmutatást és osztálymegvetést tükröznek.

Mindenki vádol, a veszélyekre mutogat, a vízpocsékolásra, és erkölcsi leckéket osztogat anélkül, hogy az okokat kutatná, miért nyitják meg a csapokat. Még rosszabb, hogy rendőröket küldenek tucatjával, akik azzal szórakoznak, hogy gumi- és könnygázlövedékekkel riasztják el a gyerekeket, mint jún. 22-én Asnières-sur-Seine-ben, a párizsi külvárosban.

Az állami regálás nem tűr fellebbezést. Ahelyett, hogy megoldást találna a marginalizált ifjúság számára a kánikulában, azt torolja meg, ha azt maga az ifjúság maga találja ki. Képmutató, nevetséges és megvető, az intézkedéseket kényelmes és klimatizált irodákban hozzák azok számára, akik csak hírből ismerik a légkondicionálást. Rendőröket küldenek, hogy kergessék szét a fiatalokat, azonban nem törődnek azzal, hogy az iskolák, kollégiumok, egyetemek hőszigetelésén javítsanak, de kétségünk sincs, hogy ez megtörtént a minisztériumi és egyéb hivatali épületekben. Nem telepítenek zöld szigeteket, hogy a légszennyezésen, a hőségérzeten javítsanak, nincsenek közösségi használatú uszodák.

Az állami szervek és újságírói képmutatóak, tökéletesen közömbösek a munkásosztállyal és a népi negyedekkel szemben.

A 2003-as nagy kánikula idején 15 ezren haltak meg Franciaországban, és Seine-Saint-Denis, amely messze nem a legforróbb francia terület, a harmadik legnagyobb veszteséget szenvedte el. A szokásosnál 60%-kal többen haláloztak el (47% Essone-ban, 61% Hauts-De-Seine-ben, 71% Val-De-Marne-ban).
Ebben a négy kerületben az a közös vonás, hogy magas a szegénység aránya, számos népi negyeddel tarkított és az országos átlagnál magasabb a légszennyezettség. A társadalmi egyenlőtlenséghez, a rossz életviszonyokhoz hozzáadódik a hőség mortalitási hatása.


Mint mindig, a megfelelő megoldás, az érintett lakosság védelmének keresése helyett stigmatizálják az itt élőket, hamis vádakkal illetik, a víz pocsékolásával – amely érv fel sem merül, amikor az intenzív mezőgazdasági és ipari termelésről van szó, melyek persze jóval több vizet használnak el, mint amennyit a világ összes tűzcsapja tartalmazhat.

A durva polémia ma is - ahogy mindig - a valódi problémák, a szegénység, a társadalmi egyenlőtlenségek szőnyeg alá söpréséről, a gettók, az életkörülmények eltakarásáról szól, Pedig ezek teszik sebezhetővé ezt a népességet, hőség idején és azon kívül. 

P.S.

Mondandónk nem arra szolgál, hogy bátorítsuk és legitimizáljuk a tűzcsapok ilyenféle használatát, csak arra, hogy rámutassunk, mi ennek a gyakorlatnak a háttere, politikai és médiakezelése.

2017. június 23., péntek

Nyugdíjazás 50 éves korban havi 9.000 euróval



Az Európai Unió funkcionáriusai számára ...

(Mireille MARZARO)


Szinte normális, hogy számunkra már nem marad semmi.

Ki vette már észre, hogy politikusaink mint az őrültek, tülekednek be az EU-ba? Na, vajon miért?



La retraite à 50 ans avec 9.000 euros par mois pour les fonctionnaires de l'UE a été approuvée !!!.....

2013-ban 340 európai tisztviselő ment előrehozott nyugdíjba 50 éves korában havi 9 ezer eurós nyugdíjjal. Avégett, hogy a később belépett országok (Lengyelo., Málta, stb.) tisztviselőit is fogadni lehessen, a régebbiek (Franciao., Belgium, stb.) ezt a lehetőséget kapták.


Ki fizeti és miért ?

Te meg én, akik egy nyomorúságos nyugdíjért egy egész életen àt dolgoztunk, nem kapunk ajándékot, de akik a törvényt csinálják, azok igen. Mintha kissé túl széles lenne a szakadék a földi halandók és az "olimposzi istenek" között...

Az EU technokratái

- Giovanni Buttarelli, az "adatvédelmi ellenőr helyettes" posztját 1 év 11 hónapig töltötte be, csak ez alapján kap havi 1 515 €-t, azaz annyit, mint egy francia vagy belga dolgozó a magánszektorban töltött 40 év után.

- Kollegájának, Peter Hustinxnak, 10 EU-s év után már közel havi 9 000 euró jár.

- Roger Grass, az Európai Bíróságtól ment nyugdíjba, havi 12.500 €-val.

- Pernilla Lindh, az elsőfokú bíróságtól havi 12.900 €-val.

- Ruiz-Jarabo Colomer, ügyész, havonta 14.000 €-val.

Lehet tallózni is:
http://www.sauvegarde-retraites.org/docs/Retraite_Hauts_fonctionnaires_europeens_Annexe_3_Etude_27.pdf

Ezen a listán találjuk Jacques Barrot -t ( 73 éves) havi 4.728,60 €-t kap közlekedési biztosi 5 évéért (emellett még 5 magas rangú tisztséget töltött be korábban Franciaországban).

Nem elég azonban a magas összeg, hanem csak 15 és fél év kell a teljes nyugdíjhoz... és még ők követelik, hogy számunkra tolják ki a nyugdíj korhatárt, emeljék 67, 70 évre!

Mégis mi ez? Eredetileg csak az Európai Bizottság tagjai élvezhették a privilégiumokat, aztán ez fokozatosan kiszélesedett más tisztségviselőkre, egy egész hadseregre. A hab a tortán, hogy még csak nem is kell nyugdíjjárulékot fizetniük! Mindent az adófizetők állnak, akik számára állandóan költségvetési ortodox leckéket írnak elő, holott ők vannak nyakig a lekvárban!

Tiszta provokáció, és szó sem lehet arról, hogy tűrjük ezt a játékot, a teljes büntetlenséget a mi költségünkre. Hiszen ezek tolvajok...

http://lucien-pons.over-blog.com/article-vive-l-europe-des-voleurs-scandale-la-retraite-a-50-ans-avec-9-000-euros-par-mois-pour-les-fonctionn-115624659.html

Franciaország, választások után



És most?

Jún. 18-án megválasztották Franciaországban a Nemzetgyűlést – ötből kevesebben, mint ketten szavaztak. Az ország történetében nincs erre példa, de már Macron is rekord távolmaradással lett elnök.

Az osztály "nem szavazása" 

Az osztály széles nem-voksolással fejezte ki magát. Az első körben három munkás ill. fiatal közül kettő vagy nem ment el szavazni, vagy fehér ill. rontott cédulával szavazott, ugyanez ismétlődött a második körben – csak még hangsúlyosabban. Az osztály "nem szavazása" világosan kimondja: elvetjük ezeket az intézményeket, ezt a politikát, amely ugyanazt szolgálja, mint valamennyi eddigi Sarkozytől Hollande-ig.

A demokrácia kötelez arra, hogy összegezzünk: «Az elnökön túl a Nemzetgyűlés is illegitim, le az V. Köztársasággal és szuverén alkotmányozó gyűlést, de rögtön!»

A különböző fokon, de a munkásmozgalomban gyökerező demokratikus pártok és mozgalmak vezetői nem ezt mondják. Némelyek az «arányokat» reklamálják – mintha az valamit is változtatna az intézmények antidemokratikus, autoriter, bonapartista természetén és a korrupt Nemzetgyűlés szerepén, amely az elnöki döntésekhez asszisztál. 

Mások azt deklaráljak, hogy a munkatörvénykönyv likvidálását nem rendeletileg kellene megvalósítani, hanem a Nemzetgyűlés tárgyalja meg … mintha egy ilyen aktus jobban elfogadható lenne a parlamenti vita kereteiben. Ehhez hozzáadódik Mélenchon kérése a népszavazásról, melyet a köztársasági elnökhöz intézett a jövőbeli, munkatörvénykönyv-ellenes Macron-törvényről… ami ismét visszahullott fejére!
Így aztán minden megmarad a tömegesen visszautasított intézményes keretekben.

Meg kell szabadulnunk az V. Köztársaságtól!
Macron tervezett intézkedései – a munkatörvénykönyv, társadalombiztosítás, nyugdíjak – Sarkozy és Hollande meghosszabbított és súlyosbított programja; mind az Európai Unió és a tőkés osztály általi diktátum. A munkás- és demokratikus jogok védelme nem teszi lehetővé, hogy megelégedjünk azzal, megszabadulunk a "rossz" miniszterektől és képviselőktől, hanem az egész intézményrendszert el kell vetnünk. Anélkül nem megy.

Jún. 18. után ki kell jelentenünk, hogy a demokratikus legitimitás a dolgozók saját maguk szervezte osztályharcában található, ez tudja meggátolni az ellenük irányuló kormányprojekteket. Mélenchon a második forduló estéjén ezt nyilatkozta: «A francia népnek van egy csoportja a Nemzetgyűlésben, a koherens, fegyelmezett, offenzív «Lázadó Franciaország», ez, ami (…) egy adott pillanatban társadalmi ellenállásra hívja az országot». Hogyan kell érteni ezt, el akarja venni a dolgozóktól azt a jogot, hogy saját maguk szervezzék meg magukat? Vagy a dolgozók által létrehozott szakszervezeteket megfosztani attól, hogy megvédjék követeléseiket?

Akkor, amikor Trump katonai konfrontációt provokál Szíriában (mögötte pedig Irán ellen), amikor a háborús menetelés az egész világon a békét fenyegeti, mit mondanak a nemzetgyűlési képviselők? Hogy a háborút folytatni kell*? Mindenkinek, aki békét és demokráciát akar, ki kell mondania, hogy sürgősen vissza kell vonni a francia csapatokat külföldről.

Az elutasítás pozitív jellege

Hiába elégedettek a Lázadó Franciaország aktivistái a megszerzett képviselői helyekkel, a Francia Kommunista Párt az eltűnéstől tart, a Szocialista Párt a korábbi 320 helyről 29-re esett vissza – hogy mit jelent, azt mindenki érti.
Mi, a Parti ouvrier indépendant démocratique aktivistái mindnyájótokhoz fordulunk, bármilyen érzésekkel is zártátok ezeket a választásokat, ne feledjétek a lényeget. Azt, hogy a munkásosztály és a fiatalok bojkottálták a választásokat. A tömeges elutasítás pozitív, azt jelzi, hogy a következő harc az osztályharc talaján lesz.

A POID aktivistáinak itt van a helye - a munkás egységfrontért, azért, hogy segítsük a dolgozók és szervezeteik egybeforrásának megvalósulását. Számunkra az egyetlen kötelező kritérium, az osztálykritérium.

« Ott fönn nem hallják meg szavunkat … »

Hívek vagyunk az Internacionálé szavaihoz:
«Ott fönn nem hallják meg szavunkat,
Nem óv sem isten, sem vezér;
Munkások, mentsük hát magunkat!
S a közjó majd életre kél!»

A dolgozóknak, a fiataloknak kell dönteniük szervezeteikkel együttes akciókról, eszközeikről. Pontos jelszavak kellenek: 
  • a kormány jún. 6-án bemutatott programja visszavonásáért és az El Khomri-törvény megsemmisítéséért;
  • a teljes munkatörvénykönyvért, a normák tiszteletben tartása, a vállalati egyezségek elutasításáért; 
  • hogy visszatérjünk az 1945-ös társadalombiztosításhoz, annak eredeti, szolidáris finanszírozásához; 
  • a közszolgáltatások, azok monopóliumának helyreállításához;
  • az oktatás ellenreformjainak megsemmisítéshez, az érettségi országos elfogadásához.  
A dolgozóknak maguknak kell dönteniük, ők a többség, övék a demokratikus és társadalmi legitimitás. 

A POID jún. 24-25-én tartja 2. kongresszusát. 72 megyéből jönnek a küldöttek, a nem párttag munkás aktivisták is meghívást kaptak, hogy megvitassuk az új helyzetet, a POID javaslatait.

* «A háború már éppen eléggé borzalmas, a civileket érik a foszforbombák, ami elfogadhatatlan. Kétséget kizáróan a háborúskodáshoz lenne más eszköz is, a polgári lakossággal kevésbé kegyetlen (…). Esedezve kérem a döntéshozókat, hogy ilyen fegyvereket ne használjanak» (Mélenchon jún. 16-àn, Raqqa bombázása után).

2017. június 21., szerda

Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim

19. rész (utolsó)

















Pontosan nyolc órakor beléptem az intézeti irodába. Az alkalmazottak csak egy félórával később szoktak érkezni. Az igazgató észrevett és rögtön behívott magához:

–        Haim, beszédem van veled. Csukd be az ajtót, légy szíves.

Elpirultam az örömtől. Biztosan közölni akarja, vége a próbaidőnek és valódi állásra akar felvenni, normális fizetéssel. De folytatta:

–        Te Olaszországban voltál, miután elhagytad Egyiptomot, igaz?

Csodálkozva néztem, nem értettem, mit jelent ez.

–        Igen csakugyan. Közel három hónapot töltöttem Olaszországban. A hajóra kellett várni,

amit javítottak, azt hiszem.

–        A kérdéses hajó a Ha‘ Aretz?

–        Igen, így igaz. Nem értem…

–        Biztos akartam lenni. Haim, miért nem írtál erről semmit az önéletrajzodban?

–        Erről? Miért, kellett volna? Azt hittem, ennek semmi jelentősége. Nincs más oka.

Vártuk az indulást Izraelbe, az emberek nyugtalankodtak. Mindnyájan a lehető

leggyorsabban el akartunk jönni onnan.

Kezébe vett egy ceruzát és elkezdte bicskájával hegyezni. Anélkül, hogy fejét felemelte volta, folytatta:

–        Amikor a hajó megérkezett Haifába, rajta voltál, ugye?

–        Igen, rajta voltam, mint mindenki más – de kezdtem sejteni, mivel cseng össze –,

valóban ezen a hajón voltam, amikor az befutott a haifai kikötőbe – aztán ironikusan hozzátettem:

–        Muszáj volt, különben…

Nem vett tudomást válaszomról. Az volt az érzésem, mintha bemagolt leckét ismételne, azt akarná mindenáron idézni:

–        A hajón egy újságíró interjút csinált veled, igaz?

Tudtam, hogy ez intézeti pályafutásom vége, hogy el fog küldeni. Orcátlanul feleltem:

–        Az igazság az, hogy nem újságíró volt, hanem a Sherout Bitahon, a titkosszolgálat

ügynöke.

Ez alkalommal felemelte a fejét és vizslatta méregtől vörösödő képemet.

–        Honnan tudod?

Habozás nélkül, és, hogy elvágjam ez a komédiát, kihívó tekintettel néztem rá:

–        Az Izraeli Kommunista Párt központjától. Csak maskarádé volt, hogy a fene tudja, mit

ismertessenek el velem, amit persze sosem tagadtam volna le. Soha semmit nem

titkoltam, nyitott vagyok, mint egy könyv.

Ez alkalommal mosoly ült a szája szegletére:

–        Haim, nem kellett volna ilyenfajta ügyekbe keveredned. Kár. Szükségünk van ilyen

fiatalemberekre, mint te – s még egyszer megismételte –, kár, nem kellett volna ilyen

emberekkel, kommunistákkal keveredned. Moszkva ügynökei! Nem tudtad? A

kommunisták Moszkva ügynökei. Te is, anélkül, hogy az akartál volna lenni, Moszkva

ügynöke vagy. Kihasználtak téged. Nem tudtad?

Felemelkedtem a helyemről, de folytatta:

–        Nem gondoltad, hogy hagynak itt dolgozni, az Intézetben, ahol nehézvízzel folytatunk

kutatásokat? Nukleáris, atomkutatásokat…

Hirtelen leállt:

–        Itt van a munkakönyved és azonnal távozz. Ne gyere vissza, nem fognak beengedni. A

fizetésedet postán küldjük. Shalom.

Ismét meló híján, szilárd jövedelem nélkül maradtam, avval a kis sovány summával, amit a Ramat Gan nejlonharisnya-gyártól kaptam.



Hazamentem, látom, hogy vendégeink vannak, Noé doktor és egy bizonyos Molnár. Nagy beszélgetés folyt közöttük, s Hava intett, hogy a diskurzus érdekes:

–        Miről van szó? – kérdeztem.

–        Egy kis türelem, mondom majd… Vári Pistáról van szó.

Az asztalon talált nyitott konyakosüvegből töltöttem egy pohárkával magamnak és helyet foglaltam az ágy sarkán. Hava nagy érdeklődéssel hallgatta a többieket. Noé időről időre egy mondatot csúsztatott csendesen, Rudolf viszont agresszív hangon állandóan beszélt, mondandóját széles gesztusokkal kísérve, ujjaival mutatva, combjára csapva húzta alá.

A beszélgetés alábbhagyott, Noé felállt és újratöltött. Hava elmagyarázta, hogy Noé Ber Yacovba megy dolgozni, a pszichiátriai klinikára. Koccintottunk. Még mindig azon törtem a fejem, mi a fenét tud csinálni egy gyerekorvos mentális betegekkel. Hava utánakiáltott:

–        Noé, az üveged, itt felejtetted a konyakodat!

–        Igyátok meg az egészségemre! – és egy operából részletet dúdolva elsietett.

Szántuk Noét, sokat ivott. Nagyon sokat. Kár.

Elnéztem ezt a Molnárt, elhallgatott ugyan, de látszott, szerette volna a Noé doktorral vitt beszélgetést folytatni:

–        Vári nem jó. Vári spion. Spion.

–        Mi ez a história ezzel a szerencsétlen Pistával?

–        Besúgta a munkatársait – mondta Hava.

Besúgta? Biztosan hazugság, rágalmazás.

–       Nem, úgy tűnik, elterjedt módszer, mindenkinek jelentenie kell, ha rendszerellenes

tevékenységgel kapcsolatban valami gyanúsat észlel.

–       Te elhiszed ezt, Hava?

–       Nem tudom. Mindenki ugyanazt mondja, hogy ez így van.

–       Hát… borzasztó lehet ilyen országban élni, ahol nem tudni, ki és mikor jelenti fel az

embert. Te meg másra se gondolsz, mint a magyarországi visszatérésre!

–       Nem gondolod, hogy ez lehet igazolni is?

–       Igazolni? A besúgást! Igazolható lehet egy szocialista országban? A besúgó a világon

mindenütt besúgó, még egy szocialista rendszerben is az. Azt gondolom, hogy a

barátodnak ebben tökéletesen igaza van.

–       Haim, te elfelejted, hogy nyugaton mindenki semmi mást nem csinál, mint a

szocialista rendszer elleni propagandát űzi, ügynököket próbálnak információadásra

provokációkra beszervezni. Neked halvány fogalmad sincs a propagandáról, a

hazugságokról, amit a Szabad Európa rádió sugároz állandóan Magyarországra.

A nagyhatalmak tényleg a szocialista rendszerek ellen agitáltak. Elképesztően. Izraelben csakúgy, mint Európában és Amerikában az antikommunista, a szocialista országok elleni tüzet szították. Egészen a nevetségességig. Nem kiáltottak ki engem is Moszkva ügynökének? Még a palesztinokkal békét kötni kívánó aktivisták is árulók, antiszemiták. A sztrájkolók is árulók, mert miattuk lett Izrael megítélése negatív. Tiltakoztam a karaita zsidók diszkriminálása okán, elküldtek munkámból kommunistának mondott tendenciám miatt. Ez a szabadságjogaim elleni igazolhatatlan támadás. De nem tudtam tapsolni a besúgókat alkalmazó politikának sem. Rudihoz fordultam:

–        Akkor te hát nem vagy piszkos besúgó, kém?

–        Én nem spion, én magyar. Nem zsidó, Pista spion. Pista nem jó.

A társalgás érdekes fordulatot kezdett venni.

–        Aha, te magyar vagy, nem zsidó. És a zsidó, az mi?

–        Zsidó? Izrael előbb, Magyarország aztán.

–        És te mi fenét csinálni jöttél ide, Izraelbe?

Hava kérte, hogy ne emeljem meg a hangomat és megmagyarázta:

–        A felesége zsidó, az ő szülei élnek itt. Rudi úgy döntött, visszatér Magyarországra. A

feleségének itt kéne hagynia első házasságából származó kislányát, és férjével együtt

visszamenni.

–        És maga mögött hagyná a lányát?

Hava vállat vont.

–        Piszkos alak ez a te magyarod. Mondd nekem Rudolf, az, hogy a magyar, az mi?

–        Én magyar vagyok, nem ahogy Rákosi. Rákosi zsidó.

–        Hallottad, mit mondott a barátod, ez a szemétláda?

–        Ez az egyik ok, amiért vissza akarok menni. Részt akarok venni a reakcióval,

a rasszizmussal, az antiszemitizmussal szembeni harcban. Nem tudok itt Izraelben

asszisztálni a fajgyűlölethez, az ilyen „askenáziak a szefárdok elleni” politikához. Téged

is, aki egyiptomi vagy, schlechtének vagy schwarznak hívnak.. A palesztinok az ő

szemükben bűnözők, tudatlanok, piszkosak, tetvesek. Emlékszel arra a hosszú cikkre az

Olam Ha Zé folyóiratban az arabokat gyűlölő gyerekek fotóival? Négy-ötéves

kisgyerekek mondják: a palesztinok piszkosak, tetvesek és sose mosakodnak. Nem, én

nem akarok ilyen világot.

Havának igaza volt abban, hogy vissza akart menni Magyarországra, a hazájába. Itt én sem éreztem magam jól. Izrael nekem is idegen volt. Semmiféle szolidaritást nem éreztem a Lengyelországból jött zsidók iránt, akik úgy beszéltek Palesztináról mint a mi országunkról és a palesztinokról mint idegenekről. A palesztinok itt születtek, itt éltek több száz éve, ezen a földön már akkor, amikor a lengyel zsidók még csak gondolni sem gondoltak arra, hogy Palesztinába jönnek berendezkedni.



Ahogy sok már komoly beszélgetésünk alkalmával, a tengerparti sétányon lépkedtünk. Havával ez saját hagyományunk lett, itt beszéltük meg politikai vagy családi gondjainkat. Hava hirtelen elkapta a karom és megszólalt:

–        Nézz csak feltűnés nélkül előrefelé. Látod, ki közeledik?

–        Nézd csak, ez a szemét Arieh Tichler!

Arieh Tichler, a Ber Sheva-i gazember időközben már meglátott minket és fülig égő szájjal vigyorgott. Egy pillanattal később két karját kitárva magához ölelt:

–        Na, hát ez micsoda meglepetés, Haim! Shalom, Haim!

–        Shalom, Arieh. Tényleg meglepetés.

–        Tel Avivban laksz most? Dolgozol?

–        Arieh, tudod, itt ez nem Ber Sheva. Itt nincs Dov, akivel közölheted, számomra nincs

munka.

–        Haim, felejtsd el Ber Shevát. Ber Sheva, az más dolog. Itt a haverom vagy.

–        Á, itt az? Merthogy Ber Shevában ki akartál éheztetni.

–        Nem, tévedsz. Azt akartam, hogy lépj be a Mapaiba. Nagyon jó lettél volna mellettem,

az oldalamon. Mindent megtettem, hogy szekundánsom legyél. Mi ketten kiváló

munkát végezhettünk volna a városban.

–        Politikai, kapitalista kényszerrel akartál betoborozni, erőnek erejével…

–        Hagyd el a nagy szavakat, Haim. Ezek a választásokra valók. Meg kell mondani, hogy a

katonai szolgálattal majdnem győztem feletted. De ravasz voltál ez alkalommal is,

sikerült kivédened a manővert.

–        Ravasz? Kivédenem? – kérdeztem meghökkenten.

–        Persze, elkerülted a katonai szolgálatot. Azt gondoltam pedig, hogy ezzel

megszabadulunk tőled.

Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak.

–        És miért? Olyan fontos volt a pártodnak megszabadulni tőlem? Hogy ti dirigáljatok Ber

Shevában?

–        Nem, ne hízelegj. Attól tartottunk, hogy tüntetéseket szervezel, esetleg sztrájkokat.

Mi csak nyugalmat akartunk a városban. De beszéljünk másról! Egészség, munka?

–        Hava, azt kérdezi, hogy érzed magad.

–        Ó, nagyon jól! És te, Arieh?

–        Amióta a várost elhagytátok, megfiatalodtam, azazhogy inkább amióta ő elment – mutatott rám ujjával.

–        Túlzásokba esel, Arieh, ugyanolyan öreg vagy, mint azelőtt voltál.

Mindhárman nevettünk.

–        Találkozóm van, mennem kell. Ó, majdnem elfelejtettem, az öreg Ouri meghalt,

szegény.

–        … a Mapamtól?

–        Sokat szenvedett életében, a szerencsétlen. Az egész családját kiirtották. Micsoda

borzalom! Nagyon szép temetést rendeztünk neki. A polgármester, Touviahu is tt volt.

Lesz egy emléktáblája a Histadrouth székhelyén.

Ezután kezet nyújtott és át akart ölelni. Minekutána nem ellenség, havernak nevezve átölelt. Nem tett nekünk semmi rosszat. Csak megakadályozta, hogy dolgozzak, megkeressem a mindennapi kenyerünket. A palesztinokat csak aztán akarta deportáltatni földjükről.



***



A közel-keleti politikai helyzet radikális fordulatot vett. Nasszer, látva népszerűsége emelkedését, a Szuezi Csatornatársaságot államosította. Az arab országok vezetőjüket látták benne, a rais-t, aki szembe mer szállni az imperializmussal. A Közel-Kelet nagy hőse lett. Népszerűsége még inkább megnőtt a bandungi konferencia után, és a harmadik világ egyik vezetőjévé tette. Nasszer hosszú beszédben értekezett arról, az arab országoknak egy országba, egy köztársaságba szükséges tömörülniük, az Egyesült Arab Köztársaságba. Ez a köztársaság egységfront lenne a külső támadásokkal, nevezetesen Izraellel szemben.

Ahogy illik, Moshe barátunkkal vitattuk meg az újabb egyiptomi összeütközés lehetőségét. A Dizenghoff tértől nem messzi házunk teraszán vacsoráztunk. Moshe, ahogy szokott is, szkeptikus volt.

–        Amit Nasszer propagál, illúzió. Az arab országokat nem lehet egyetlen köztársaságba

tömöríteni.

–        De nem találod úgy, hogy ezen országok minden arab lakosa üdvözli ezt?

–        Azt hisztitek, hogy ők döntenek? Hát én nem gondolom.

–        Nem mondom, lehet, hogy igazad van. Az amerikaiak és az angolok erős kézzel

kezükben tartják a térséget, ez tény.

–        Izrael, drága Haim, Izrael. Még erősebb, mint az amerikaiak, vagy bárkik. Itt van a

térségben, ennek a szívében.

–        Nem hiszem, hogy Izrael bármit is tudna tenni az egyiptomi háború utáni

megaláztatása után.

–        Ben Gurion fütyül minden megalázásra. Ha megtámadja ezeket az országokat, a többi

párt támogatását és főleg a népét automatikusan élvezi.

–        Igen, ez lehet. Valóban, Ben Gurion akármire képes a szakadatlan

kormánypropaganda segítségével.

–        Azt gondolod, ha Nasszernek sikerül összehozni az arab országok blokkját, Izraelnek

lesz mitől tartania?

–        Nem hiszem. Megfeledkezel az arab vezetőkről. Soha nem fognak megegyezni.  Nem

akarják ezt a tömböt.

–        Gondolod? Mindenekfelett, az egyesülés az ő érdekük. Ha nem, Izrael azt csinál velük,

amit akar.

–        Így van, de az arab vezetők a legkorruptabbak. Mindegyik ragaszkodik a székéhez.

Senki sem akarja átadni trónját egy másiknak.

–        És a nép? Semmit szem szól? Nem hiszem.

–        A nép? Hát jobb, ha nem szólunk erről.

–        Meglepsz, barátom. Ne beszéljünk a népről?

–        Látod jól, hogy itt mi történik. Van erős szakszervezetünk. Politikai pártjaink.

Választásaink. Nagy demokráciánk. S a nép? Azt csinálnak belőle, amit akarnak.

–        Na, ez kicsit erős, amit állítasz. Elfelejted a tüntetéseket, sztrájkokat. Ez a nép

mégiscsak harcol az érdekeiért.

–        Rendben, igazad van.

Mindig ilyenfajta vitákat folytattunk barátainkkal mindenhol, az utcán akárkivel, péntekenként pedig a Moughrabi téren.

Libanonból olyan hírek érkeztek, melyekből polgárháború veszélye sejlett. Libanon szigorúan megosztott. A libanoni óriási muzulmán többség és a palesztinok Nasszerre támaszkodva a problémáik megoldását a legyőzhetetlen Izraellel szembeni erős arab egységben látták. Camille Chamoun elnök a maroniták támogatását élvezve elutasította az uniót Egyiptommal, Szíriával. A nasszeri pánarabizmust el nem ismerve az Egyesült Államokhoz akart közeledni.

Camille Chamoun azért, hogy az egész országra kiterjedt lázadást megfékezze és elkerülje a polgárháborút, az Egyesült Államokhoz fordult segítségért. Eisenhower – doktrínájához híven – 30 000 katonát küldött az országba. Eképpen Libanon nem csatlakozott az egyiptomi-szíriai unióhoz, az új Egyesült Arab Köztársasághoz. Az Eisenhower-doktrína alapján az USA közvetlenül beavatkozik, s ha kell háborút indít annak megakadályozására, hogy forradalom bontakozzék ki a Közel-Keleten. A cionista baloldal, a Mapam üdvözölte az amerikaiak intervencióját Libanonban, és azt magyarázta, hogy e beavatkozás nélkül Izraelnek kellett volna háborúznia, mivelhogy nem egyezhetett volna bele abba, egy egyiptombarát kormány jusson hatalomra Libanonban, csak néhány méterre a határaitól.

Viszont az amerikaiak és Izrael elleni politikai támadások Egyiptomban és Szíriában megsokasodtak. A helyzet feszültséggel telt az egész régióban.

Irakban Karim Kassem véres államcsíny során ragadta meg a hatalmat 1958 júliusában. Irak kivonta magát a bagdadi katonai paktumból.

Shahar elgondolkozva nézett rám:

–        Mondd, Haim, te, aki Egyiptomból jössz, ebből a térségből, hogyan értelmezed azt, ami

Irakban történik?

–        Azt gondolom, forradalom jön a feudális osztály ellen, és közeledés lesz Szíriához és

Egyiptomhoz.

–        Akkor hát háború. A Libanonnal folytatandó háború veszélyét megszüntette az

amerikai beavatkozás. Irak persze más.

–        Irak nem akar semmilyen háborúba lépni. Előbb közeledni szeretne, öö … jobb inkább

úgy mondani, hogy szövetséget kötni Egyiptommal, Szíriával és persze Jordániával.

–        Szerinted az Arab Köztársaságnak van realitása?

–        Miért ne?

–        Ha megcsinálják az Arab Uniót, az nagy veszély lesz ránk nézve.

–        Igaz. Izrael palesztin-, arabellenes politikája számára.

–        Számunkra, izraeliek számára is.

–        Várjuk meg a végét, meglátjuk.

Nem kellett sokáig várakoznunk: Jordánia Nasszer Egyiptomával szövetségre lépett a belső arabbarát támogatást élvezve. Suleiman Naboulshi nyerte a választásokat és miniszterelnök lett. Az izraeli kormány nyíltan kimondta, hogy Jordániában nem tolerálja a Nasszer-barát kormányt és kész arra, hogy megtámadja azt, ha Naboulshi kormánya hatalomra lép. Világosan és tisztán ultimátum. Naboulshi elesett a hatalomtól. Jordániában az ennek nyomán keletkezett zavargások a hatalmat szükségállapotot kihirdetésére és brit katonai intervenciót előidézésére indították.

Lakásunk teraszán kényelmesen üldögéltünk néhány baráttal várva a délutáni uzsonnát. Hava forró teát hozott, amikor a tenger felőli oldalon alacsonyan szálló repülőgépek szelték át az eget a fejünk felett. Az első gépnél csak csodálkoztunk. A repülők ezt a vonalat sosem használták. De öt perc múlva egy másik követte. Öt perces intervallumban követték egymást mindig ugyanabból az irányból és ugyanazon a vonalon.

Felkiáltottam:

–        Nézd csak, milyen furcsa! Honnan jönnek?

–        Azt nem tudom, honnan, de azt igen, hogy nem a repülőtér felé – erősített meg Béni.

–        Nem? Hát ez váratlan. Biztos vagy benne?

–        Nyilvánvaló, a repülőtér amarra van. Ez a vonal balra fekszik tőle, te nem úgy látod?

Béni repülőmérnök volt. Mindent ismert, ami a repülőket és más légiszerkezeteket illeti.

–        Hát akkor meg hová mennek?

–        Szerintem egyenesen Jordánia felé – állapította meg Béni.

–        Jordánia felé? Izrael fölött?

–        Úgy látszik.

–        Biztos az amerikaiak!

Nem, nem azok voltak, inkább az angolok. A hadsereg erős repülőraja. A jordániai király a brit haderő segítségével véget vetett az Egyiptommal és Szíriával kötendő unió veszélyének. Új, nyugatbarát kormányt állított fel.

Libanon után Jordánia is megszakította a közeledést Gamal Abd El Nasszer Egyiptomához. Ezzel ért véget az Egyesült Arab Köztársaság álma, az arab országok közös izrael- és nyugatellenes frontja. Izrael lett a közel-keleti amerikabarát politika bástyája.



Az antikommunizmus és a palesztinok elleni gyűlölködés mindennapossá vált és nagyonis veszélyesen terjedt. A párt Skoda autója palesztin sofőrjének Tel Avivba jöttében az elvtársaknál kellett menedéket keresnie, hogy az utcán, de még a szállodákban is elkerülje a molesztálást.

A városban ténylegesen rosszabbodott a hangulat. Mindenki mindenkit gyűlölt. Az utcák tele voltak fegyveres katonaférfiakkal és -nőkkel. Ott voltak mindenhol, a mozikban, a kávéházakban, a narancslét árusító kioszkokban. Úgy éreztem, mintha fulladoznék. Nem bírtam továbbra is elviselni a temérdek gyűlöletet. Semmiségekért egymást inzultálták, pl. tolongás közben az autóbuszon. Vagy, mert a pékségben nem tartotta valaki be a sorát. Semmiségért.

Péntek este sherout taxiba szálltunk, hogy meglátogassuk barátainkat, a Givat Aliyah-ban lakó Shlomot és Malkát. A taxi az ismerős úton a Shouk ha Karmel régión keresztül hajtott. Kőzáporral bombázták a negyed lakói. A lakónegyed arról volt ismert, hogy a Herouth, Begin szélsőjobboldali pártja és az ortodox zsidók bázisa.

–        Mindenre képesek – állította a szerencsétlen sofőr, aki autója épségét féltette.

–        Ha hagyják őket – replikázott Hava.

–        A buszok nem is járnak shabatkor, mi pedig profitálnánk, hogy egy kis pénzt keressünk.

Kövekkel támadnak ránk. Ez aztán nem demokrácia, nem ám!

Segítőkészen hozzátettem:

–        Szállítóeszköz híján hogyan tudnánk közlekedni, hogy meglátogassuk egymást? A

shabat mindenekelőtt a dolgozók pihenőnapja.

–        De mi lehet csinálni? Én a Herouth-nál vagyok, nem szeretem a Mapai kommunistáit,

de abba nem egyezem bele, hogy összetörjék az autómat: ez a kenyérkeresetem.

–        De ezek az emberek, akik a követ hajigálják, éppen a te pártodból valók!

–        Biztos a Mapai vagy a Mapam ösztönzésére! Ezek provokátorok, érted?

–        Hogyne, feltétlenül azok.

–        A Mapainak van pénze, érted? A kibucokból sok a pénze, tudod. Fizetnek, hogy köveket

dobáljanak, hogy a Herouth-ot diszkreditálják.

–        Ó igen, látom.

–        Hidd el haver, a politika – nagy szar. A magas pozícióban levő emberek azt csinálnak,

amit akarnak – deklarálta nagy meggyőződéssel sofőrünk a Shouk ha Karmel negyeden áthajtva, kőzápor közepette ezen a péntek estén.



Izraelben a taxi az egyik tömegközlekedési eszköz, és azok, akik nem tudják maguknak megengedni, azoknak van a sherout. A sherout egy népi taxi, amelyik meghatározott útvonalon gurul és összeszedi az utasokat. A moziból jövet egyszer ehhez a sherouthoz fordultunk. Éhesek voltunk, Hava panaszkodott, hogy fáj a lába. A sofőr kiabált, hogy szálljunk már fel, mulatságosnak akarva látszani:

–        Yala, yala!

Éppen csak két hely maradt hátul. A még mindig joviális sofőr:

–        Tele vagyunk, íme, tele. Nincs megállás, amíg valaki le nem száll. Yala!

Állandóan beszélt.

–        Én őszinte vagyok. Mindent kimondok, ami a szívemen van. Végül is otthon vagyunk

Izraelben, ugye? Nem úgy, mintha a goyimoknál lennénk, ugye? Nem szeretem a

schwartzokat, ugye. Izraelben mindenki szabad.

Egyik utas sértődöttnek tűnt:

–        Hogy mondhatsz ilyet? A zsidók egyenlőek. Nem úgy, mint az araboknál. Milyen dolog

az, hogy te így beszélsz a szefárdokról?

–        Én az arabokat jobban szeretem, ha tudni akarod. A schwartzok lusták. Nem lehet

semmit sem csinálni az ilyen emberek miatt, mint te.

–        Hogyhogy ilyen emberek, mint én? Te, te talán más vagy? Mit locsogsz?

–        Mert ti mindig az egyenlőségről beszéltek. Milyen egyenlőség? Az én lányom és egy

piszkos iraki – egyenlőek? Vagy egy teymani? Ez csak kish-koush. Csak az ilyen

magadfajta tudatlanok beszélnek egyenlőségről.

–        Hogy mondhatod ezt? Tudd meg, hogy te vagy a tudatlan! Meg kell persze

különböztetni a keleti zsidókat és az arabokat. Az arabok, az igen, az más dolog. Hogy

dögöljenek meg, ezek állatok!

–        Olvasol te könyveket, mondd?

–        Naná, hogy olvasok. Te például olvastad a Kra Li Siomakát véletlenül?

–        Nem tudom ki a te Siomkád, egyébként teszek rá. Azt tudod, hogy Bialik mit írt

egyszer?

–        Részemről meg én teszek a te Bialikodra. Nekem nem mond semmit ez a vousse-

vousse.

–        Bialik? Te ostoba, ő egyike legnagyobb klasszikus íróinknak!

–        Á? És mit mond ez a te Bialokod?

–        Azt mondja, hallgasd jól, azt mondja, nem szereti az arabokat…

–        Én sem. Hányszor ismételjem?

–        … merthogy hasonlítanak a szefárdokra, a frenkekre. Érted? Az arabok hasonlítanak a

szefárd zsidókra, na hát ezért nem szeretik őket!

–        Hasonlítok én az arabokra, hé? És te, te meg a lengyel gojra hasonlítasz, egy schlechtre,

egy piszkos iszákosra!

–        Én gojra? Shmok!

A két ellenfél kiszállt a taxiból, megmarkolták egymás gallérját, durva inzultusokkal káromolva, piszkos kurvának, rohadt dögnek, mindennek elmondták egymást. A minitaxi többi utasa, aki útját már folytatni szerette volna, végül is szétválasztotta őket.

–        Haim, te nem szállsz vissza? Indul a taxi!

–        Nem, inkább megvárok egy másikat. Félek, hogy ezzel a két szeméttel szemben még

elvesztem a nyugalmamat.

–        Másikat? És gondolod, hogy az jobb lesz?

–        Jobb? Hát azt nem hiszem.

–        Akkor mi csináljunk?

–        Menjünk a fenébe, már leszáll az éj.

–        Igen, elég későre jár. Gyere, menjünk.


Messze voltunk már, a kis hajó, amely Marseille-be vitt minket, lágyan ringatott. A tenger csendes volt, láttuk még a haifai kikötők felett köröző madarakat.

–        Ez egy szép város – mondta Hava.

–        Igen, szép.

–        Meglátod, Budapest is nagyon szép.

–        Párizs is, biztos vagyok.