2011. március 30., szerda

Rémálom?

Tegyük, hogy holnap Magyaro-on az antidemokratikus (mert az van, nem vitás) rendszer ellen felkel egy csoport (paramilitáns jobboldali szervezetek is vannak). Sok az elégedetlen, nyilván lenne bázisa is. A felkelők külső beavatkozást kérnének, persze csak azért, hogy «ne mészárolják a népet, meg, hogy demokrácia legyen». A TV-ben mutogatnának egy füstoszlopot (bizonytalan eredetű forrásból származó amatőrképen), melynek azt kellene bizonyítania, hogy a kormányerők rakétákkal lövik az egyik várost. Tegyük fel, hogy lennének olyan államok, melyek kijelentenék: ezt nem lehet tűrni, meg kell menteni a magyar népet, ha kell, fegyverrel is! «Humanitárius okból» (az ürügy mindig az emberiesség) bombázni kezdenének a diktatúra ellen felkelő magyar nép megsegítésére. Szomszédaink (ki tudja, mikor kerül rájuk a sor felkiáltással) vad fegyverkezésbe fognának, a határokon a menekülők tömegeit megakadályoznák, hogy országukba lépjenek, a felkelők Nemzeti Tanácsát (élén mondjuk Orbán volt cimborájával, Simicskával) elsőként Katar ismerné el (nagyon demokratikus emirátus), közben már készülne titokban a fegyveres koalíció számlája is Magyarország számára (hiába, a háború drága dolog), az ország kettészakadna Alföldre és Dunántúlra (a «fejlettség» mentén), mindkettőben káosz, stb.
Mit tennél?
(SI)

Amikor a rebellis líbiai vezetők még Kadhafiért dübörögtek

Vif l’Express
2011.márc.30,

8 évig Líbiában tartottak fogva 5 bolgár ápolónőt és egy palesztin orvost. Ki volt, aki megerősítette az ápolónők halálos ítéletét? Moustapha Abdeljalil, ma a felkelők vezére.

Szófiai lakásában a líbiai képeket nézve Georgui Milkov gyakran bukkan ismert arcokra: "Nézd itt van Idris, Khoreibi, Omar, Fitouri", mutatja ujjával a kamera előtti felkelőket, akik Kadhafi bűntetteiről beszélnek Benghaziban.

Egy tucat éve kezdte őket fényképezni. Már akkor is tüntettek, de akkor még rendszerhűséggel és a HIV-virus izraeli és amerikai parancsra történő terjesztésével vádolt bolgár ápolónők felakasztását követelve Benghaziban.

A szófiai 24 Tchassa riportere 1999 óta követte az ápolónők (és egy palesztin orvos) sorsát egészen 2007-es kiszabadulásukig (végülis az EU, Sarkozy avatkozott be). «Hatalmas manipuláció volt a kis Bulgárián keresztül a Nyugat zsarolása» magyarázza a Kadhafi-rezsim által elért ellentételezésre célozva.
Moustapha Abdeljalil, az ezredes "egy híve a sok közül"

Mint mások, Bulgáriában Guéorgui is felfedi, hogy a líbiai ellenzéket reprezentáló Nemzeti Átmeneti Tanács tagjai között többek erősen belekeveredtek ebbe az ügybe. Kezdjük vezetőjükkel, Moustapha Abdeljalillal, az ezredes volt igazságügyi miniszterével.

"Számunkra, húzza alá az újságíró, ő mindig megmarad a tripoli bírósági elnöknek, aki megerősítette az ápolónők halálos ítéletét. Hűséges a hűségesek között, a bírósági ügyben viselt rendíthetetlensége kompenzációjaként 2007-ben miniszterré nevezték ki."
Idris Laga, "pénzsóvár, skrupulusok nélkül"

Egy másik «szereplő» Idris Laga, a Nemzeti Tanács katonai koordinátora Bulgáriában a fertőzött gyerekek szülei egyesületének elnökeként ismert, az ápolónő-ügy alatt végig nagy aktivitást tanusítva.

"Hivatalosan független volt az egyesület, azonban a rezsim hozta létre, hogy a licitet emelje az áldozatok fájdalmát megjelenítve", magyaráz az egyetemi oktató Vladimir Csukov,az egyik legjobb arab világ-specialista Bulgáriában. Az Idris Lagáról mutatott portréja sem túl hízelgő: "Pénzsóvák, skrupulusai nincsenek, mélységesen gyűlöli a Nyugatot, teszi hozzá a kutató. Szeretném, ha Franciaország megtudná, kit támogat Líbiában."
Bulgária elítéli, hogy Franciaország elismerte a Nemzeti Tanácsot
Márc. 11-én a bolgár miniszterelnök haraggal reagált Brüsszelben arra a francia beterjesztésű határozatra, mely a Nemzeti Tanácsot hiteles politikai partnernek ismerte el. "Ebben a tanácsban olyan emberek vannak, akik megkínozták ápolónőinket ", háborgott Bojko Boriszov, miután komoly szóváltásba került Nicolas Sarkozyvel.

Anélkül, hogy megnevezte volna, nyilván a rendszer másik szökevényére, a volt belügyminiszterre, Abdel Fattah Younisra célzott. Benghaziban őrjöngő tömeg fogadta febr. végén Younis tábornokot, aki a Nyugat szíve csücske lett – a Quai d'Orsay honlapja beszámol Alain Juppé és Younis közötti telefonbeszélgetés váltásáról márc. 5-én – remélve, hogy csatlakozásával a felkelők katonai téren is nyerhetnek.

Szófiában a sajtó a «vezérhóhér» jelzőt aggatta rá az ápolónők beszámolójának hatására – nevezetesen erőszak, elektrosokk, kutyákkal megmaratás –, melyet az ő emberei követtek el, hogy bevallják azokat a bűnöket, melyeket sohasem követtek el.

Levelezőnk, Alexandre Lévy

Európai Parlament

1)
A Lisszaboni szerződés módosítása a szigorítás jegyében

Az EP elfogadta a Lisszaboni szerződés módosítását „egyszerűsítési” eljárással, mely állandó stabilitási mechanizmust vezeti be az eurozóna országaiban.

Az államok nemzeti költségvetési kompetenciájából még egy részt leharap az új kontroll. Ugyanakkor ürügyet nyújt a tagállamoknak, hogy "Brüsszel hibája" felkiáltással újabb szigorítási intézkedésekkel éljenek a bérek, a nyugdíjak, a közszolgáltatások és a szociális ellátások csökkentésére.

A tagállamok lemondanak kompetenciájuk egy részéről az eurozóna javára jogi piruettel, mely igazolni kívánja a szigorításokat.

Népszavazástól félnének? Tudjuk, hogy miért csak mintegy száz képviselő támogatta a GUE-NGL ebben a tárgyban tett javaslatát.

Ezen intézkedések és következményeik ellen mozgósítani kell, ideértve a nemzeti parlamenteket is.

Marie-Christine Vergiat
*********************************************************

2)
Marie-Christine Vergiat sajtókommünikéje
Brüsszel, 2011.márc.24.

Az EP legalizálja a migráns dolgozók közötti diszkriminációt

Az Európai Parlament vitatható direktívát fogadott el: a kívülálló országból származó személyek munka- és lakhatási engedélye procedúrájáról. Ez a direktíva lehetett volna a migráns dolgozók jogainak garanciája helyzetük rendezésének egyszerűsítésével. Ellenkezőleg történt, a Véronique Mathieu (az UMP-PPE képviselője) benyújtásában elfogadott szöveg megosztja a dolgozókat és pontosan a hirhedt Bolkestein-direktíva irányát folytatja a dolgozók egymással versenyeztetéséről.

A direktíva több migráns státuszt fog létrehozni, az ott élőét, a szezonmunkásét és a munkahelyi kiküldöttét. Mindegyik bizonyos számú jognak felel meg.

Ez a javaslat az általam védett egyetemes és az emberi jogokat tekintve elfogadhatatlan. Az Európai Unió ezzel maga hozza létre a diszkriminatív megkülönböztetést az EU-ban dolgozó uniós és más országok állampolgárai között.

Mivel a gazdasági és szociális jogok az emberi jogok integráns része, egyaránt érvényesnek kell lenniük az Unió minden lakosa számára nemzetiségüktől és jogi helyzetüktől függetlenül.

Marie-Christine Vergiat
************************************************************


3)
A GUE/NGL, az Europai Balpárt csoportja kinyilvánítja szolidaritását a harcban álló népekkel

Az Európai Parlamentben a GUE/NGL-csoport sajtótájékoztatót adott az észak-afrikai és közel-keleti népek harcáról. A portugál Ilda Figueiredo (aki márc. 10-én a beavatkozás ellen szavazott) kritikával illette az EU politikáját ezekben a térségekben és teljes szolidaritásáról biztosította azokat, akik kampányt folytatnak a politikai és szociális jogaikért.

"Egyiptomban, Tunéziában, Palesztinában, Nyugat-Szaharában és ezen túl, emberek harcolnak az elnyomás és az önkényuralom ellen. Az EU pedig az emberi jogok védelme helyett inkább a nagyvállalatok érdekei miatt aggódik."

«A fasizmus elleni évtizedes küzdelem hazámban megtanított bennünket a nemzetközi szolidaritás fontosságára", deklarálta Ilda Figueiredo.

A spanyol Willy Meyer (aki szintén a beavatkozás ellen szavazott): "az egyiptomi és tunéziai forradalmak közös vonása az osztályharc. 2007-08-tól mindkét országban a nehéziparból, bányászatból indult sztrájkok szétterjedtek Tunéziában és Egyiptomban, erősítve a tiltakozás mozgalmát, mely forradalomba torkollott. A harcnak és a dolgozók szervezeteinek ezt az aspektusát a nyugati sajtó hallgatása kísérte."

2011. március 28., hétfő

Nemzetközi információk

új széria 31.sz. (400) - 2011.márc.18.


Tartalom:
- A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése Párizs márc. 14-15-i koordinációs gyűlésének számadása (1.rész)

- Franciaország: A Független Munkáspárt elítéli az ENSZ Biztonsági tanácsának 2011. márc.17-i 1973-as határozatát (márc.18. – 14 óra)- màr megjelent a blogon




A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése Párizs márc. 14-15-i koordinációs gyűlésének számadása(1.rész)


A Nemzetközi Egyetértés koordinációja, melyet a háború- és kizsákmányolás elleni világkonferencia (Algír, 2010. nov. 27-29) hozott létre, Párizsban márc. 14-15-én elsőízben összeült.

Az ülés elnöke Louisa Hanoune (a PT d’Algérie főtitkára) és Daniel Gluckstein (a francia POI országos titkára) elvtársak voltak, akik együtt koordinálják a Nemzetközi Egyetértést. Abdelmajid Sidi Saïd, az UGTA főtitkára üdvözletét küldte a nemzetközi koordináció tagjainak.

Rubina Jamil (Pakisztán) elvtárs távollétében a koordináció tisztelgett Ahmed Gulzar Chaudhary emléke előtt. Az algíri konferencián még részt vett, az All Pakistan Trade Union Federation (APTUF) vezetője és a pakisztáni munkásmozgalom történelmi alakja egy hónapja hunyt el. A pakisztáni drámai helyzet ellenére Gulzar Chaudhary és Rubina Jamil elnökletével az APTUF 2010 decemberében megtartotta kongresszusát a munkásjogokért, a békéért és a nemzeti szuverenitásért, melyek fontosságát már az algíri konferencián is aláhúzták.

Algíri tanácskozásunk kiemelkedő visszhangot keltett Algériában és a világon, úgy is mint a munkásmozgalom újrakomponálásának értékelése a tőkés rendszer válsága idején. A tunéziai forradalom kitörése által új helyzet keletkezett. A visszajelzések erről nyitottak vitát.

Az Algírban elfogadott nyilatkozat középpontjában ez áll: tiszteletben kell tartani a nemzeti szuverenitást, el kell utasítani a háborút és minden beavatkozást. A nyilatkozat ezzel zárult: «Háborúcsináló kormányok, reszkessetek a népek haragjától!»

Senki nem gondolta algíri együttlétünkkor, hogy 20 nappal később ugyanez az – afrikai – kontinens illusztrálja mondatunkat.

Ennek a mobilizációnak a központjában alá kell húzni egy elnyomott ország munkásosztályának szerepét. Két nappal El Bouazizi feláldozása után a munkásosztályhoz kapcsolódott fiatalság haragjának kirobbanása, az UGTT helyi és regionális helyiségei előtti demonstrációi a szervezet országos vezetésére nyomást gyakoroltak.

A munkanélküliség, a prekaritás elleni szociális követelések a felkelésnek már kezdetben munkásjelleget adtak, melyhez politikai követelések kapcsolódtak: a diktatúra megszüntetése, intézményei lebontása.

Népi bizottságok alakultak az UGTT helyi struktúráinak szárnyai alatt. A bizottságok a lakónegyedek, az üzemek védelmét szolgálták a volt rezsim felbőszült banditái ellen, s lassacskán, ahogyan növekedett a Ben Ali intézményeivel leszámoló Alkotmányozó Nemzetgyűlés iránti követelés, átalakultak forradalmi védelmi bizottságokká.

Jan. 14-én, pontosan azon a napon, melyet Szudán törzsi–közösségi alapú felosztására szenteltek és az US-imperializmus az olajban gazdag Dél elszakadását elérte, a tunéziai nép elzavarta Ben Ali diktátort. A tunéziai népnek sikerült az RCD, a politikai rendőrség, stb. feloszlatását elérnie. Az autentikus proletárforradalom a nemzeti szuverenitás kérdését feszegeti.

A forradalom napirendre tűzi az adósságfizetés (18 milliárd dollár) megszüntetését, az Európai Unióval 1995-ben kötött társulási szerződés felmondását és szakítást a Tunéziát – mint másokat is – legázoló strukturális kiigazítási tervvel. Olyan forradalom, mely sok más forradalomra, a portugál vagy a francia forradalomra emlékeztet.

Ez a forradalom volt a támpont az egyiptomi forradalmi folyamat számára. Az országot 36 éve vérezteti a strukturális kiigazítási terv. Nemrégen csökkentették a béreket, az egészségügyet tönkretették; a rendszer gerince, az amerikai kormány pénzelte egyiptomi hadsereg a régió, az Arab Liga csendőrévé vált.

De az egyiptomi forradalmi folyamatban hiányzott az UGTT itteni megfelelője, mivel a szakszervezeti szövetség teljes mértékben integrálódott az államba. Csak amikor a szektoriális szakszervezetek csatlakoztak a mozgalomhoz, akkor döntött az Obama-kormány úgy, hogy lemond Mubarakról.

A régióban más, az IMF és a Világkereskedelmi szervezet által kizsigerelt országokban, Jordániában, Jemenben is népi tiltakozások kezdődtek. Máshol politikai és demokratikus követelésekkel, pl. a 242 éve emirátus Bahreinben, mely az amerikai V. flotta állomáshelye is, a siitákat és szunnitákat egyesítő mozgalom alkotmányozó nemzetgyűlést kér. Szaud-Arábia nem tolerálhatja ezt határai mentén és csapatokat küldött.

Arról van-e szó, amit «arab tavasznak» neveznek? Arab forradalmaknak? “Arab nemzet” nem létezik. A mai napig pl. a Nemzetközi Munkaügyi Iroda, ha az «arab világ» összejöveteleiről van szó, egy kalap alá veszi a köztársaságokat, a golf-monarchiákat – függetlenül gazdasági irányultságuktól, ilyen vagy olyan kormányuktól. Valóban csapda.

Láthattuk a beavatkozásra, a líbiai légtérzárra szólító felhívások megsokszorozódását. A líbiai események ürügyén a beavatkozásra, a közvetlen katonai intervencióra vonatkozó felhívások a tunéziai forradalmat, az egyiptomi népet bekerítését célozzák és a térség összes nemzetének szuverenitása ellen irányulnak.

Az amerikai imperializmus kötelezi európai szövetségeseit, hogy álljanak az első vonalba. A beavatkozási felhívást az Arab Liga is magáévá tette legutóbbi összejövetelén (kivéve az opponáló Algériát és Szíriát). Láttuk az ALBA, az Amerikáért Bolivári Szövetség országainak Líbia területi integritásának megsértése elleni állásfoglalását, melyben csak osztozni tudunk, függetlenül attól, mit gondolunk Kadhafi rendszeréről. Nem lehet a térség összes országát ugyanabba a sémába szorítani.

Az IMF diktálta strukturális kiigazási tervek már nem a «déli országok» apanázsa, most Európán és az USA-n a sor, hogy ezek a tervek napirendre kerüljenek, ebben pedig a tunéziai forradalom támpont minden nép számára. Ugyanazok, akik visszatérést akarnak a Tunézia-Európai Unió társulási szerződéshez, akik előkészítik a beavatkozást, az intervenciót, hogy elsinkófálják a tunéziai néptől forradalmát, akik maguk is alkalmazzák Európában és az USA-ban a kiigazítási terveket.

Algírban nemzetközi szinten mutattuk meg az osztályharc egységét. A múlt évben Kínában ez már elkezdődött a munkássztrájkokkal, melyekkel a multinacionális vállalatokat meghátrálásra késztették a béremelések kérdésében. Akadályokba ütközve, de gigantikus sztrájkok voltak Írországban, Görögországban, Franciaországban, Portugáliában, Spanyolországban, melyek a tőke intézményeivel, az Európai Unióval és az IMF-fel való szakítás tűzték napirendre.

Az összes akadály ellenére a munkásosztály magához vette a kezdeményezést. A probléma tehát az: vannak-e vagy nincsenek eszközök, független szervezetek ahhoz, hogy ezek a harcok győzhessenek? Ami Wisconsinban történt, meztelenre vetkőzteti “a demokráciából leckét adók” képmutatását. Az ILO által elismert szakszervezeti jogokon az USA 20 államában erőszakot követnek el.

Ebben a koordinációban vitatkoztunk a jún. 4-i Egyetértés–találkozóról, melyet az ILO 100. éves közgyűlése alkalmából tartunk. Ennek a találkozásnak reflektálni kell a világszinten és a munkásmozgalomban folyó eseményekre. Abban a helyzetben, melyben az állandó partneri együttműködés folyik az ILO és az IMF között, ahol az IMF igazgatóját meg is hívják erre az éves közgyűlésre.

*
* *

Első hozzászólás: Alá kell húznom az Európai Kapcsolattartó Bizottság febr. 20-i kampánya jelentőségét: “Semmiféle beavatkozást! Kifele az Európai Unió szakértőivel! A tunéziai és egyiptomi népeknek joga van rendelkezniük önmagukról!”. A algíri konferencián jelen lévő német aktivisták közötti erről folyt vita. Tunéziában a forradalom szintén az Európai Unió politikája elleni felkeléssel kezdődött, központjában a szakszervezetekkel.

Vissza kell térni a «szociális dialógusról» szóló vitára, mely az algíri konferencián zajlott. Márc. 11-én az Európai Unió csúcstalálkozója állást foglalt: Tunéziában “a külföldi befektetők bátorítására meg kell őrizni a nyitott piacot”, ehhez kereste az EU az Afrikai Unió és az Arab Liga egyetértését a térségben beavatkozásra az imperialista érdekek védelmében.

Ugyanez a csúcs döntött az «euró megmentéséért paktumról», mely Németországban a szakszervezetek szabad bértárgyalásának jogát helyezte hatályon kívül. Nem csak a béreket, a nyugdíjakat, a társadalombiztosítást is érinti. Mindez az intézményes reformokat illeti minden országban, likvidálva a nemzeti szuverenitást.

Algírban megtudtuk Sidi Saïdtól, az UGTA főtitkárától, hogy szakszervezeti G20 létrehozása közeleg, olyan információ, melyet a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség soha nem tett nyilvánossá.

Minden a szociális dialógusokhoz vezet vissza bennünket. Ha valahol is léteznek, akkor Németországban igen. Jelenleg a DGB vezetése tárgyalásokba bocsátkozott a munkaközvetítős dolgozók szervezetéről. Az Unió kötelezte deregularizációs intézkedések katasztrofális következményekkel járnak az ilyen dolgozókra. A Ver.di brandenburgi tanácskozása, melyen részt vettem, abszolut többséggel hozott állásfoglalást a deregularizáció ilyen formája ellen és megerősítette teljes visszautasítását Sarkozy-Merkel európai paktumával szemben a DGB vezetéséhez fordulva, hogy az kampányt folytasson ezekről a kérdésekről. Erről kell jún. 4-én Genfben beszélnünk.

Második hozzászólás: Alá akarom húzni az ILO-közgyűlésnek a nemzetközi helyzet és a wisconsini események miatti fontosságát. Nyugat-Afrikában a tunéziai és egyiptomi forradalmi folyamattal szimpatizálva mutatták ki a dolgozók lelkesedésüket.

Ez a folyamat megerősíti Togoban a jelenleg tárgyalandó szakszervezeti követeléseket, nevezetesen a bérekról/fizetésekről.

Harmadik hozzászólás: Az algíri konferencia óriási hatással járt az amerikai munkásmozgalomra. A USLAW tömörülés széles körben közzéadta a tanácskozás dokumentumait. Első alkalommal vettek tudomást a szakszervezeti felelősök arról, ami Vancouverban történt a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség kongresszusán, és nem akarják elhinni, hogy itt az IMF vezetője, Strauss-Kahn vagy a görög miniszterelnök, Papandreou beszédet mondhatott.

Egyébként az Egyetértés dokumentumai lehetővé tették a tunéziai helyzet és a munkásszakszervezek szerepének megvilágítását.

Az algíri konferenciával az amerikai delegációban alapvetően fontos vita kezdődött a félidős választási mérlegről és az új Obama-tervről, mely a költségvetési hiány csökkentését állítja középpontba. A vitákban felmerült egy fontos kérdés: hogyan lehet a munkásmozgalom függetlenségét megerősíteni a kormánnyal és a munkáltatókkal szemben? Az USA-ban az utóbbi két hétben ezeket a kérdéseket az osztályharc folyamatának középpontjában találhatjuk.

Kevéssel Algírból visszatérésünk után Obama szövetségi szinten 1300 milliárd dolláros azonnali költségvetési hiánycsökkentő tervre kötelezett. A csökkentések minden állam szövetségi szubvencióit érintik, a kormányzók maguk részéről bejelentették saját büdzséjük megnyirbálását – republikánus kormányzók, mint Wisconsin, Ohio, Indiana államban vagy demokraták, mint California és New-York államban egyaránt.

Ahogy a beszámoló jogosan kiemelte, az USA-ban is folyik a strukturális kiigazítási terv végrehajtása. Az utolsó választásokon republikánus győzelmet hozó 11 államban (különösen köszönhető annak, hogy a választók távol maradtak, mivel Obama hátat fordított ígéreteinek), a kormányzók határoztak arról, még egy lépést tesznek a szakszervezetek által aláírt kollektív szerződések lerombolása irányában és az ilyen egyezményekben a szakszervezetek tárgyalási jogának hatályon kívül helyezését keresik.

Ha ez létrejön, a 11 állam hozzáadódik ahhoz a 20-hoz, ahol nem ismerik el a szakszervezetek kollektív tárgyalási jogait.

Az, hogy az AFL-CIO vezetése döntött a Kereskedelmi kamarával partneri kapcsolatot létesítéséről, zavart provokált a szakszervezeti felelősök és aktivisták körében, mivel pontosan ez a Kereskedelmi kamara próbálja szétzilálni a szakszervezeteket és a minden államot megillető szubvenciókat eltörölni. Hirtelen a nemzetközi szakszervezeti mozgalom kérdéseiről Algírban felvetett kérdéseink közel kerültek számos szakszervezeti aktivista és felelős szemében – mint az amerikai dolgozókat azonnal érintő kérdések.

Clevelandben márc. 5-6-án a munkásaktivák tanácskozást tartottak a munkásjogok védelméről, a szakszervezeti függetlenségről a következő jelszóval: «Többé egyetlen engedményt se!». A vitában egy szakszervezeti vezető magyarázta: «Szembetaláltuk magunkat a jó zsaru-gonosz zsaru duóval. A «gonosz» a republikánus kormányzó, aki a szakszervezeti és munkáskiváltságok egészének brutális megsemmisítésére tör. A “jó zsaru” pedig a demokrata kormányzó, aki megpróbálja szakszervezeteinkből kiüríteni a lényeget, hogy az saját maga mondjon le vívmányairól – ugyanarra az eredményre jutva.»

Egy másik aktivista: «A republikánusok váratlanul hátba akarják döfni a munkásmozgalmat, a demokraták pedig fára akasztani és lassú halálra ítélni.» Ez a hangnem új a szakszervezeti mozgalomban.
El kell mondani, hogy ez a konferencia az USA-ban példa nélküli wisconsini események kibontakozása idején zajlott. A felháborodás a gyakorlatukat végző, egyben diák és a prekaritásos helyzetű pedagógusoktól indult. Létrehozták saját szakszervezetüket és azonnal kapcsolódtak más munkásszakszervezetekhez felébresztve az «alvó óriást». Három hete egyre növekszik a mozgósítás és múlt szombaton 150-200 ezer dolgozó tüntetett Madisonban, az állam székhelyén a republikánus kormány terve ellen, mely nem csak összes megszerzett előnyüket akarja likvidálni, hanem még a szakszervezetek tárgyalási jogát is. A kormányzó brutális szakszervezetellenes támadása ellenére a korábban a szomszédos államba futott demokrata képviselők visszajöttek szombaton. Néhány országos vezető azt mondja: «A kormányzói törvény szavazásával nagy győzelmet értünk el, mert a törvény megvilágítja politikájának természetét s a demokrata jelöltek 2012-es választási győzelmét elősegíti.»

De Wisconsinban éppen ellenkezőleg, ennek az óriás tüntetésnek a szívében egy 30 ezer dolgozóból álló menet (pedagógusok, ápolónők, kommunikációs dolgozók, szakszervezetek) ezzel a jelszóval vonult: «Többé semmi engedményt!», megerősítva a munkásmozgalom függetlenségének igényét a költségvetési nyirbálásokat szervező két párttal szemben.

Azóta a CWA vezetése az AFL-CIO támogatását is élvező felhívást adott ki az ápr. 4-i az összes államban és városban folytatandó akciónapról ezzel a jelszóval: «Semmilyen megnyirbálást, semmilyen engedményt, egy fillért se a háborúra, fizettessetek a gazdagokkal!»
Olyan mélységes mozgalomról van szó, melyben a dolgozók szakszervezeteik visszaszerzését végzik és úgy tűnik, életbevágó kérdésekről van szó, melyeket Genfben is meg kell vitatni júniusban.

E témában jelzem, hogy az észak-karolinai szakszervezetek az ILO-nál panaszt nyújtottak be a közszolgáltatás dolgozói szakszervezeti jogainak megsértése miatt.


A számadás felelősei,
Louisa Hanoune és Daniel Gluckstein

A «képek háborúja» és Benghazi bombázása

A tévéhíradók minden este Kadhafiról szólnak. Információs háború (is) zajlik: a líbiai kormány hazudik a nemzetközi újságíróknak, hogy a közvéleményt manipulálja. Csak a diktátor hazudik?

Pl. márc. 20-án az egész külföldi újságírócsapatot elvitték egy temetőbe, hogy megnézzék a koalíciós bombázás első áldozatainak temetését. Szinpadias jellege volt. A menetet Kadhafi-barát szimpatizánsok fogadták, a szomorú esemény ellenére nem sírtak, hanem vezetőjük képeit mutogatták. Nem volt temetés, a megásott sírgödrök üresen maradtak, a koporsók nem érkeztek meg. Micsoda professzionalizmus!

Az előző háborúk idején több olyan dolgot fogadtak el igaznak, melyekről valótlansága bebizonyosodott, s az is, hogy csak a közvélemény megtévesztésére szolgáltak annak háborús felkészítésében. A sajtó nem kérdőjelezte meg ezeket, hozzájárult a háború humanitárius vagy a civilizáció védelmi okának elfogadtatásához.


Az első Golf-háború idején egyik hazugság jól jellemzi a többit. Egy kuvaiti lány sír a kamera előtt, mert Szaddam katonái újszülötteket húztak ki az inkubátorból, a földre dobták és megölték őket. Még egy kuvaiti diplomata is alátámasztotta hozzátéve, hogy ő maga 14 csecsemőt temetett el. Borzalom!

Az információ körbejárta a világot. A támadás megkezdődhetett.

Az ENSZ később, a vizsgálat után bejelentette, hogy az ügy soha nem létezett, a fiatal lány, a kuvaiti követ lánya komédiázott.


A második, «demokráciáért folyó» iraki háborúban a tömegpusztító fegyverek indokolták, hogy Irak veszélyes, Szaddamot le kell fegyverezni, népét fel kell szabadítani. Azóta Tony Blair bevallotta, hogy soha nem léteztek ezek a tömegpusztító fegyverek.


Ma még nehéz megállapítani, hogy melyek a médihazugságok ebben az új, a Nyugat kontra Líbia háborúban. De máris kérdések merülnek fel.

Például, voltak-e valóban intenzív bombázások Benghaziban? Láttuk-e őket? A francia tévé márc. 18-i híradója szerint igen. Nem használ még csak feltételes módot sem, s folytatja a logikát «a tűzszünetet nyilvánvalóan nem tartották be, a Nyugat folytatja tehát intervenciós készülődését». Rögtön jönnek a képek. A kiküldött tudósító ismételgeti a «tűzszünet be nem tartása» kifejezést, miközben egy repülőt látunk lezuhanni. Hozzáteszi: «az ellenzék egy kis győzelme», lövések és üdvrivalgások hangalájátszásával (melyet Párizsban csinál egy hangmérnök). A képernyőn egy tucat civil. Holott «szörnyű csata folyik, Kadhafi erői behatoltak a városba », mindez a «felkelők szerint».
Ezután hirtelen Tripoliban találjuk magunkat, ahol az újságíró szerint a rezsim szóvivője «tagadja, hogy az ENSZ által kért fegyverszünetet megsértették». A líbiai külügyminisztérium nemzetközi megfigyelőket kér ennek ellenőrzésére. A háborús riporter telefonnal készített amatőr képeket mutat, szerinte ezeken látni a bombázást. Többször is megnézve csak fehér füstöt látni, mely inkább hasonlít a futballstadionokban láthato füstbombára, mint nagyhatású rakéta rombolására. Ezzel az ismeretlen eredetű néhány másodperces felvétellel feltételezteti, hogy a miniszter hazudik. A képen ugyan nincs nyoma masszív bombázásnak, de jön a konklúzió: «a tripoli rezsim jobban, mint valaha légicsapással fenyeget.» Nincs is szükség megfigyelőkre tehát, mehetnek a rakéták a líbiai nép megmentésére. Ha a tévénéző nem lenne meggyőzve ezen rövid két perc alatt, más rendkívüli kiküldött riporter beszél. De minthogy kamerája nincs, újból az adás elején látott képeket látjuk. Megint lezuhan a repülő, egy perc alatt harmadszor, fekete füst. Ezt látjuk a város különböző pontjairól, mely azt az illúziót nyújtja, hogy Benghaziban égnek a házak. A sokkoló riporter megilletődve mondja, hogy « bombarobbanások vannak », hogy orvlövészekről beszéltek neki, de… «lehetelen ellenőrizni.» Egyetlen kép sincs – annak ellenére, hogy a francia TV technikailag igen jól felszerelt –, hogy élőképeket adjanak le. Ehelyett még egyszer bemutatják egy homályos képen ugyanazt a zuhanó repülőgépet… már ötödször. Volt-e egyáltalán valami fényképeznivaló?


(Michel Collon honlapja)

Tovább dübörög a PSZ-gőzhenger

(Magyar Hirlap online, 2011.márc.28.)

Harmadszorra is Pécsi Ágnes eltávolításán munkálkodtak a kongresszuson



Hétfőn reggel a Fővárosi Bíróságon támadja meg a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) hétvégi kongresszusának határozatait Pécsi Ágnes, a szervezetből tavaly februárban eltávolított alelnök.
„Innen a következő utam a Fővárosi Főügyészségre vezet majd – mondta vasárnap Pécsi lapunknak –, mivel a PSZ-ben két lábbal tapossák az egyesülési törvényt, hagyják figyelmen kívül a bíróság jogerős döntését. Emiatt törvényességi felülvizsgálatot kezdeményezek.” Az elbocsátott alelnök arra célzott, hogy az ítélőtábla jogerősen megsemmisítette annak a kongresszusnak a határozatait, amelyen azért és úgy módosították az alapszabályt, hogy egy következő kongresszuson eltávolíthassák Pécsi Ágnes alelnököt a szakszervezetből. Ez tavaly februárban meg is történt. „Immár három kongresszust hívtak össze, egyenként másfél-másfél milliós költségen azért, hogy megszabaduljanak tőlem, illetve azoktól, akik szerint a PSZ-ben nem a pedagógus érdekvédelme folyik, hanem a korábbi kormányok döntéseihez történő elvtelen dörgölődzés” – mondta Pécsi, aki annak ellenére sem vehetett részt a PSZ kongresszusán, hogy a bíróság megsemmisítette az eltávolítását lehetővé tevő alapszabály-módosításokat. „A PSZ a hétvégén az alapszabályát annak szellemében módosította, hogy Pécsit akkor is el lehessen távolítani, ha történetesen munkaügyi perét is megnyerné a PSZ-szel szemben” – mondta lapunknak Csabalik Zsuzsanna, akivel szemben etikai vizsgálat folyik, miután kiállt az alelnök mellett, s bírálta Galló Istvánné elnököt, aki eltitkolta, hogy maga is egy nyugdíjpénztár vezető tisztségviselője. Az alapszabályt úgy módosították a hétvégén, hogy a PSZ területi szervezeteit nem kell összehívni, hogy véleményt alkossanak a kongresszus elé kerülő kérdésekben, továbbá a jövőben etikai vétség miatt is fel lehet függeszteni bárkit a szakszervezetben. „A tagság és a területi szervezetek véleményalkotási jogának csorbítása az egyesülési joggal teljesen ellentétes, ennek ellenére a kongresszus két ellenszavazattal elfogadta a módosítási javaslatokat. Egy óra azért maradt arra is, hogy azzal is foglalkozzunk, amiért vagyunk, vagyis a pedagógusok érdekvédelmével, az életpályamodellel, illetve a közoktatási törvény módosításával kapcsolatos véleményünk kialakításával” – tette hozzá Csabalik.

2011. március 26., szombat

Teszt a nemzetközi sajtó szavahihetőségéről Jugoszlávia diszlokalizációjában

Íme a kérdések – próbáld nem megnézni a válaszadás előtt az eredményt lent, csak utána!

1. A BESZÉD
«1989-ben Milosevics borította lángba Koszovót albánellenes beszédével.»
Igaz – nem

2. ALBÁN FÖLD
«Koszovó albán térség, melyet a szerbek foglaltak el.»
Igaz – nem

3. RAMBOUILLET
«Rambouillet-ban a hajíthatalan szerbek elutasítottak minden megegyezést.»
Igaz – nem

4. RACAK
«Racakban ’99 januárjában a jugoszláv rendőrség 40 civilt gyilkolt le.»
Igaz – nem

5. UCK
«Az albán UCK-mozgalom a szerbek áldozata.»
Igaz – nem

6. HUMANITÁRIUS
«A Nyugat humanitárius okokból avatkozott be.»
Igaz – nem

7. ÉRDEK NÉLKÜLI HÁBORÚ
«Az USA-nak voltak stratégiai érdekeltségei a térségben.»
Igaz – nem

8. GENOCIDIUM
«A NATO állította le a szerbek által elkövetett népirtást.»
Igaz – nem
9. MÉSZÁRSZÉK
«Népirtást bizonyító tömegsírokat találtak.»
Igaz – nem

10. MILOSEVICS
«Milosevics bűncselekményt követett el az albán lakosság ellen.»
Igaz – nem

11. TISZTA HÁBORÚ
«A NATO tiszta háborút viselt.»
Igaz – nem

12. SOKNEMZETISÉG
«A NATO soknemzetiségű Koszovót hozott létre.»
Igaz – nem


(Válaszok:

1. A BESZÉD
«1989-ben Milosevics borította lángba Koszovót albánellenes beszédével.»

Hamis! Miért nem tudott a sajtó soha egyetlen mondatot sem idézni? Milosevics egyenesen az ellenkezőjét mondta:
«Szerbia soha nem volt csak szerbek által lakott, ma pedig sokkal több más nemzetiségű, más etnikumhoz tartozó él itt. Ez nem hátrány az ország számára. Magam őszintén meg vagyok győződve arról, hogy előny. (…) Jugoszlávia soknemzetiségű és csak az együttélő nemzetek teljes egyenlőségén maradhat fenn. A közösségek belső és külső ellenségei általában tudják jól ezt és teljes aktivitásukat az etnikai konfliktusok kirobbantásába fektetik.»

2. ALBÁN FÖLD
«Koszovó albán térség, melyet a szerbek foglaltak el.»

Hamis! Több évszázad óta Koszovót számos nemzet lakja, szerbek, albánok, cigányok, muzulmánok, zsidók, egyiptomiak, stb. Ki érkezett előbb? Fontos ez? Mindenkinek egyenlő jogok kellenek…
De… A II. világháború alatt az olasz, majd a német fasiszták nagyszámú szerbet öltek meg vagy üldöztek el. 1945-ben Tito nem engedélyezte utóbbiak visszatértét. A 70-80-as években a térséget albán káderek vezették. 1987. nov.10-én a New York Times írta, amit a nyugati sajtó gyakran megismételt:
«Valójában az albánok kontrollálják Koszovó egész életét: a rendőrséget, igazságszolgáltatást, mezőgazdaságot, üzemeket, falvakat és városokat … Jelenleg a szerbek menekülnek a növekvő albán erőszak láttán. Az utolsó 7 évben 20 ezer hagyta el Koszovót…»

3. RAMBOUILLET
«Rambouillet-ban a hajíthatalan szerbek elutasítottak minden megegyezést.»

Hamis! A rambouillet-i «tárgyaláson» (’99 elején) a NATO az egész Jugoszlávia katonai megszállását akarta. És Koszovó természeti kincseinek privatizálását a multinacionális vállalatok számára. A szerbek és albánok párbeszédét megakadályozta.

4. RACAK
«Racakban ’99 januárjában a jugoszláv rendőrség 40 civilt gyilkolt le.»

Hamis! A két hadsereg összeütközéseinek áldozatai voltak. A manipulációt az amerikai ügynök, William Walker végezte el, aki a salvadori és nicaraguai halálkommandók cinkosa is volt a ’80-as években. Minden háború nagy médiahazugsággal indul, megrázó de manipulált képekkel a közvélemény megtévesztésére.

5. UCK
«Az albán UCK-mozgalom a szerbek áldozata.»

Hamis! ‘98 febr. 22-én az USA különleges balkáni megbízottja, Robert Gelbard nyilvánosan kijelentette: «Ha látok valakit, tudom, ha terrorista. Az UCK emberei azok.»
Sok hivatalos jelentés alátámasztja, hogy az albán szeparatisták nem csak a szerb rendőröket és tisztviselőket, hanem megölték a szerbekkel összaházasodott albánokat is vagy azokat, akik az UCK támogatatását visszautasították. 3 hónap múlva az US külügyminisztériuma mégis cáfolja:
«Az USA véleménye nem az, hogy az UCK terrorista.»
A CIA pedig kiképezte és felfegyverezte ezeket a terroristákat. Aztán a NATO lett az UCK légiereje. Miért, kinek az érdeke?

6. HUMANITÁRIUS
«A Nyugat humanitárius okokból avatkozott be.»

Hamis: Jugoszlávia bombázásának kezdetekor Clinton elnök az US-tisztviselőknek megvallotta az igazi célt: «Ha szilárd gazdasági viszonyokat akarunk, Európa kell legyen a kulcs… Ezért történik most mindez Koszovóval.»
Három nappal később a New York Times megerősítette, hogy a globalizáció háborújáról van szó: «Amerika ahhoz, hogy a globalizáció jól haladjon, úgy kell cselekedjen, mintha mindenható lenne. Mert az. A piac láthatatlan keze nem működhet ököl nélkül. McDonalds nem prosperálhat McDonnel Douglas, az F-15-ös bombázó konstruktora nélkül. A rejtett ököl garantálja a Szilikon-völgy biztos technológiáját, ez az ököl az USA hadserege, az Air Force, Navy & Marines.»

7. ÉRDEK NÉLKÜLI HÁBORÚ
«Az USA-nak nem volt stratégiai érdeke a térségben.»

Hamis! A bombázásoknak köszönhetően az NATO likvidálhatta a szocialista gazdaság maradványait és Belgrádba az IMF kormányát ültethette. A kenyér árát 4-ről 30 dinárra emelte, megnégyszerezte a (külföldi vállalatoknak átadott) villamosenergia árát, a multiknak elprivatizált mindent és 800.000 elbocsátást készített elő.
Washington létrehozta gigantikus katonai bázisát, a Camp Bondsteelt pont a volt SZU Európa felé vezető gáz- és olajvezetékei mellett. 7.000 katona, bombázóállások 99 évre bérelve – innen a Kaukázus kontrollálható, Moszkva fenyegethető.

8. GENOCIDIUM
«A NATO állította le a szerbek általi népirtást.»

Hamis! 2001 júniusában Jamie Shea, a NATO szóvivője erősítette meg «nem volt genocidium Koszovóban». A háború előtt két héttel a német külügyminisztérium nyilatkozta: «Az albánokat mint etnikai csoportot nem üldözik. Csak a két hadsereg közötti összecsapások vannak.»

9. MÉSZÁRSZÉK
«Népirtást bizonyító tömegsírokat találtak.»

Hamis! Nagyon hosszú kutatás után 2.108 testet exhumáltak. Mindenféle nemzetiségűek. Egyesek a NATO bombázás áldozatai, mások az UCK-é, és vannak bizonyos szerb erők által elkövetett bűncselekmények. Három faktorról van szó, nem egyről. Ezek provokálták a háború elején az albánok tömeges menekülését.
A spanyol orvosszakértő csoport főnöke, aki a boncolásokat végezte, panaszkodott arról, hogy a NATO manipulálta. A «100 ezer civilt lemészárló népirtás» a propaganda szüleménye.

10. MILOSEVICS
«Milosevics bűncselekményt követett el az albán lakosság ellen.»

Hamis: a szerb rendőrségnek kiadott utasítás az összes civil, közöttük az albánok védelmét tartalmazta. A bombázások után bizonyos rendőrök és félkatonai elemek ténylegesen elkövettek bűncselekményeket (rablás, gyilkosság) az albán civilek ellen. Gyors elfogás, börtön lett a sorsuk még Milosevics alatt.

11. TISZTA HÁBORÚ
«A NATO tiszta háborút viselt.»

Hamis! A belga vezérkari főnök, Herteleer beismerte: «Rosszat tettünk a szerb lakosságnak. Veszteségekkel büntettük.» Az eredmény: 2.000 civil halott, 5.000 sebesült, traumatizált gyerekek egész generációja, 147 kórházat, tisztán civil üzemeket ért találat, stb… A valódi cél a nép térdrekényszerítése a multinacionális invázió előtt.
A NATO civilek ellen olyan fegyvereket vetett be, melyeket tilt a Genfi konvenció (repeszbombák, az US-katonáknál is genetikai mutációt és rákot okozó urániumszegény bombák bevetése). De, ahogy Lester Munson kongresszusi képviselő deklarálta: «A NATO pilótái soha nem kerülnek az ENSZ bírósága elé. A NATO a vádló, a bíró, az esküdtszék és a végrehajtó, mert a NATO fizeti a Nemzetközi Bíróság számláit. A NATO nem veti magát alá a nemzetközi jognak. Ő maga a nemzetközi jog.»

12. SOKNEMZETISÉG
«A NATO soknemzetiségű Koszovót hozott létre.»

Hamis! A megszállás óta zajlik az etnikai tisztogatás, 230.000 szerbet, zsidót, cigányt, muzulmánt, törököt és más kisebbségit kergettek el innen. A 40 ezer NATO-katona egyetlen személyt sem talált meg az UCK által elrabolt 1.200-ból. Koszovóban a maffia uralkodik, drog-, fegyver- és lánykereskedelem folyik.)

(Michel Collon belga független újságíró, a médiahazugságok szakértője nyomán)

2011. március 25., péntek

Meghívó

Munkásmozgalom – harc a szabadságért A szabadság iránti igény egyidős az emberiséggel. A „szabadság” szót a sumérok írták le először, ötezer évvel ezelőtt. Mivel az ember közösségi lény, a szabadság sem lehet más, mint szabad emberek szabad közössége. A szabad társadalom , ahol nincs tulajdon –tehát nincs se gazdag, se szegény; nincs állam –tehát nincs se úr, se szolga, mindig karnyújtásnyira volt tőlünk, ám ezidáig mégis utópia maradt. A kapitalista világrendszer kialakulásával azonban egységesült a világ, és megteremtődtek a világméretű emberi közösség alapjai. A kapitalizmus csíráiban majd’ ezer éve megjelent, hogy azután a 17-19. században világméretűvé terjessze hatalmát. Az osztálytársadalom véglegesen két, egymással kibékíthetetlen ellentétben álló osztályra –proletariátusra és burzsoáziára- bomlott. A tőke törvényei uralják a bolygót. A kapitalizmus megszilárdulása együtt járt az antikapitalista mozgalom megszületésével és megerősödésével. A prekapitalista társadalmak lázadói –megannyi rabszolgalázadás, parasztlázadás, városi forradalom harcosai- kommunisztikus közösségek létrehozásáért harcoltak, de nem volt lehetőségük arra, hogy mozgalmaik általánossá, össztársadalmi méretűvé váljanak. A történelem során először a kapitalista rendszer totalitása teszi lehetővé, hogy az ellenne folyó harc is totálissá váljon. Az antikapitalizmusnak értelemszerűen totálisan el kell utasítania a rendszert. A munkásmozgalom –bár ez az elnevezés nem a legszerencsésebb, hiszen a munkás fogalma is nehezen értelmezhető- maga a tőkés rendszer elleni küzdelem. A mozgalom sokféle ideológiai köntösben jelenik meg, de nevezze magát akár kommunizmusnak, akár anarchizmusnak, ha hű marad önmagához, akkor egy tulajdon, csere, munka, kizsákmányolás, állam és osztály nélküli társadalom megteremtéséért harcol. A harc fontos állomása volt a Nemzetközi Munkásszövetség, vagyis az I. Internacionálé (1864-1876) létrehozása. Ez a szervezet puszta létével megmutatta, hogy a világméretű rendszer elleni harcnak csak akkor van esélye a győzelemre, ha internacionalista, és nemzetközi szinten szerveződik. A Munkásszövetségben komoly viták dúltak. A legismertebb a Marx és Bakunyin közötti ellentét, melynek eredményeként 150 éve él a mítosz kommunizmus és anarchizmus szembenállásáról. Valójában le kell szögezni, hogy csak egy antikapitalista mozgalom van, és nem az a lényeg, hogy ki minek nevezi magát, hanem az, hogy valóban szemben áll a rendszerrel, vagy nem. Az 1871-es Párizsi Kommün azt bizonyította, hogy a rendszer meghaladásához nem az állami struktúrák átvételén keresztül vezet az út. A munkásmozgalom célja nem az állam meghódítása! Nem mindenki gondolja ezt így, például a szociáldemokrata mozgalom sem, melynek megerősödése együtt járt a kapitalista viszonyok megszilárdulásával a 19. század második felében. A szociáldemokrácia nem kapitalizmus-ellenes. Fő célja elviselhető, „emberi” körülmények megteremtése a kapitalista keretek között. Ez az igazi utópia: egy végtelenül embertelen rendszer nem biztosíthat emberi életkörülményeket –legfeljebb annak az illúzióját, a látványát. A szociáldemokrácia igyekszik elhitetni, hogy a rendszer kis 8vagy nagy) reformokkal jobbá tehető. A szociáldemokrata mozgalom legradikálisabb képviselői az oroszországi bolsevikok voltak, akik az állam átvételével létrehozták a szociáldemokrata kapitalizmus-modellt: viszonylagos létbiztonság, minél szélesebb rétegek számára. Ennek a modellnek semmi köze az 1917-1923 közötti időszak világforradalmi céljaihoz, csupán egy silány pótszer, hogy elfedje a tényt: a forradalmat leverték. Ez nem ment könnyen, és a burzsoázia változatos eszközöket vetett be, ezt bizonyítják az oroszországi, németországi és magyarországi események egyaránt. A világforradalom időszakában került sor egy jelentős társadalmi kísérletre is: a Mahnovscsina néven ismertmozgalom több millió embert érintő anarchista viszonyokat hozott létre Ukrajnában. Az 1930-as évek spanyolországi küzdelmei máig érvényes kérdéseket hoztak a felszínre: van e kisebbik rossz? Lehet-e valamelyik burzsoá frakcióval összefogni egy másik frakció ellen? Barátom-e az ellenségem ellensége? Az antifasiszta küzdelem jegyében Franco tábornok ellen anarchisták és kommunisták összefogtak a polgári erőkkel, de a köztársasági oldal nem habozott katonai erőket bevetni „saját” emberei ellen, akik úgy gondolták, hogy a fasizmus elleni harcnak csak akkor van értelme, ha nem a polgári demokráciát védik meg, hanem kiszélesítik a küzdelmet antikapitalista forradalmi harccá. A spanyol forradalom bukása utáni évtizedek – a háború, majd az azt követő gazdasági fellendülés – viszonylagos társadalmi békéjét alaposan felkavarta 1968. A forradalom ígéret újra valóságossá vált, elérhetőnek látszott. 1968 nem életmód-forradalom volt, hanem kőkemény osztályküzdelem. Újból a burzsoázia kerekedett felül, és azt hazudta, hogy a harcnak nem is volt más célja, mint az egyéni szabadság kiterjesztése. Sok 68-as aktivistának ez kevés volt, és akadtak páran, akik úgy gondolták, az egyéni akarat és önfeláldozás történelemformáló erővé válhat. Meg kell teremteni a forradalmi hadsereget, hogy a forradalom győzhessen. Az 1970-es évek baloldali terroristái úgy vélték nincs mire várni, az ő elszántságuk lesz a forradalmi szikra. Nem így történt. A munkásmozgalom nem ismer országhatárokat. Magyarország gyakran tűnik a nyugalom szigetének, pedig itt is volt/van anarchista mozgalom, érdemes megismerni történetét. Jelenkorunk a társadalmi béke korszaka, de szó sincs valódi nyugalomról. Az osztálytársadalmat mély ellentétek feszítik, és ezek az ellentétek gyakran tűnnek felszínre robbanások időszakában. Érdemes számbavenni a jelenkor felkeléseket, lázadásokat, zavargásokat hogy lássuk: milyen világban élünk. A harc folyik tovább. A munkásmozgalom az a valóságos mozgalom, melynek célja az árutermelő, kizsákmányoló kapitalista rendszer teljes felszámolása. A Klu(b)éla szervezésében! Idôpontok és hely (javítva!): http://anarchosite.webs.com/apps/blog/show/6441307-2011-03-17-

SZÉGYEN!





"Lásson és ne csak nézzen szemetek,

Győzzön a tett a medő szó felett,

Ez itt majdnem a földnek ura lett!

De a nép legyűrte, s Ő a sírba dölt.

Ám túl korai, hogy örüljetek -

Még termékeny az öl, honnan ez kijött." (B.Brecht)



Termékeny, és szüli is fattyait. Kibújnak az öléből, szaporodnak és hangosan üvöltenek.

És mi miért nem kiabálunk? Hol vagytok harcos baloldaliak, antifasiszták, megrettent demokraták? Vagy kérdezzük azt: Hol a határ? Meddig még?

Átlépték és mi is átléptük. Nem, nem a fasiszták vetették el a sulykot. Ők megteszik, amit megtehetnek. Nem ismerik el a határokat. De miért is tennék, hiszen nem is húznak eléjük.

És ez a szégyen.

Aki itt nemtelenül viselkedik, az maga a képmutató állam. A végrehajtó hatalom, az igazságszolgáltatás. Szálasi szobrot avatnak Magyarországon, és a „rendőrség tudomására jutott”…akik vizsgálják az ügyet.

De mit vizsgálnak ezek a képmutatók?

Megvalósult-e a tiltott önkényuralmi jelképek használata, és fennáll-e nagy nyilvánosság előtti propagálása, valamint közszemlére tétele. Az önkényuralmi jelkép használata vétség, amit 75 ezer és 108 millió forint közötti pénzbírsággal büntethetnek.

Önkényuralmi jelkép használata?

Ez az egyértelműen nyílt fasiszta propaganda. Uszítás, gyűlöletkeltés. Aki itt még vizsgálódik, az maga is bűnös. Nem vizsgálni, hanem felrobbantani, beszántani, sóval behinteni!

Átléptük mi is a határt.(Hol vagytok harcos baloldaliak, antifasiszták, megrettent demokraták?).

Hallgatunk, és szomorú köldöknézegetéssel ütjük el az időt. A mi hibánk is, hogy idáig jutottunk.

Befejezésül még egy idézet. Ha valaki nem tudná, Szálasitól. Ha valaki nem értené, nekünk is szól
„Egy nép csak úgy semmisül meg, ha önmagát semmisíti meg. Önmagát a nép úgy semmisíti meg, ha múltját már nem látja, jelenében csavarog, jövőjében nem hisz.”

2011. március 24., csütörtök

Márc. 24-én öt nagy tüntetés bénítja meg Brüsszelt

Az európai csúcstalálkozó napjára hirdették meg a szakszervezetek tiltakozásukat az uniós politika ellen. A CSC (keresztényszaksz.) az Atomium lábánál várja 8 ezer tagját, az FGTB (szocialista) pedig 4 menetet indít, melyhez az ESZSZ (Európai Szakszervezetek Szövetsége) csatlakozik a város szívében. Az úton megállnak néhány olyan intézmény előtt, mely kihívta a népharagot: a Nemzeti Banknál, mely a pénzügyi piacok deregularizációja ellen nem tesz semmit; az Electrabel-nél (Suez-csoport), mely az energiaárakat tartja mesterségesen magas szinten; az európai munkáltatókat képviselő Businness Europe előtt.

A két nagy belga szakszervezet vezetése nem tudott megegyezni a közös fellépésről, a CSC taktikája nem tudja elfogadni a radikális vasasok fellépését – de legalább ugyanazon a napon tartja meg tiltakozását. A dolgozók azonban minden demonstráción az új európai gazdasági kormányzás intézkedései («versenyképességi paktum»), a nyugdíjfeltételek nehezítése, a bérek csökkentése ellen tiltakoznak. „A válságot ne a dolgozókkal fizettessék meg” – mondja a CSC főtitkára is. Ugyanakkor, mikor a munkáltatók újabb kedvezményekhez jutnak profitjuk növelve.

A belga ügyvivő kormány mindent rendben talál az ország helyzetében. Azt is, hogy állandó sirámai ellenére – erre sincs pénz, arra sincs pénz –, résztvesz a Líbia elleni intervenciós koalicióban. Ez lenne az állami javak hasznosabb kezelése, amit Yves Leterne ügyvezető miniszterelnök szerint az állampolgárok várnak? Válasza a munkahelyteremtést illető újságírói kérdésre pedig: „Minden jól menne, ha az összes belga beszélné a három nemzeti nyelvet!”.

A flamand nacionalisták által követelt államreform, regionalizáció a társadalombiztosítási rendszert támadja. Az FGTB kijelentette: a társadalombiztosítás a dolgozóké, meg kell maradjon erősnek és közösségi tulajdonban, ragaszkodik a kollektív tárgyalások és a munkajog szisztémájához. Csak szervezeteiknek van mandátuma arra, hogy a társadalombiztosítást kezelje és kontinuitását biztosítsa. Semmiféle pártnak nincs felhatalmazása, hogy ezekről a kérdésekről tárgyaljon. Azok pedig, akik ezt nem veszik tudomásul, szembe kell nézzenek azonnali és tömeges szakszervezeti riposzttal.

Fotók:
http://levif.rnews.be/fr/news/reportages-photo/euromanif-sous-tension-a-bruxelles/album-1194976817729.htm?lang=fr&pagename=AEX-Demo/Roularta/Slideshow#photo0

2011. március 23., szerda

Kommüniké

PARTI-OUVRIER-INDEPENDANT
87 rue du Faubourg-Saint-Denis
75010 PARIS
Tél. : 01.48.01.85.85
Fax 01 48 01 85 79
mail: poi@fr.oleane.com

2011.márc.18.


A Független Munkáspárt elítéli az ENSZ Biztonsági Tanács márc. 17-i 1973-as sz. határozatát, mely szabad utat ad olyan veszélyes katonai kalandra, melynek első áldozata a líbiai nép lesz, s mely csak súlyosbíthatja nehéz helyzetét. A katonai eszkaláció a térség minden népe számára veszélyt hordoz, elsősorban az egyiptomi és tunéziai forradalmakra.
Márc.18-án a sajtó bejelentette: «Az amerikai elnök Barack Obama Nicolas Sarkozyt és a brit miniszterelnököt, David Cameront stratégiai egyeztetésre hívta. Az Európai Unió kész a megoldásra kompetenciája határain belül. A kérdés szerepelni fog hétfőn a külügyminiszterek összejövetelén Brüsszelben, azután az állam- és kormányfők csúcstalálkozóján csütörtökön és pénteken. A NATO 28 tagállama is összeül pénteken,hogy választ adjon az ENSZ-határozatra.»
Az Arab Liga (kivéve az opponáló Algériát és Szíriát) szintén hozzájárult Szaud-Arábia kérésére, mely szintén ugyanekkor hajtott végre katonai intervenciót Bahreinben a lakosság ellen kegyetlen megtorlást elindítva.
A «humanitárius beavatkozás» ürügyén a «civil lakosság védelme» álnok képmutatás. Kik hivatkoznak erre az ürügyre? Ugyanazok, akik Kadhafi katonai arzenálját szállították, akik tegnap még mint «tiszteletreméltó partnert» kezelték Bush «terrorizmus elleni harcában», amikor a líbiai kőolajat privatizálta.
A Független Munkáspárt a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése márc. 5-i nyilatkozatával egyetértve megerősíti: «Ugyanazok, akik tegnap Afganisztánt és Irakot elözönlötték folytatva a gyilkos megszállást, ugyanolyan katonai intervencióra készülnek Líbiában. Ez a beavatkozás nem csak a líbiai nép, hanem a tunéziai és az egyiptomi forradalom ellen is irányul. A régió minden népének szuverenitása ellen fordul, újabb lépést téve azután, hogy létrehozta az Africomot (egyesült parancsnokság, mely az USA katonai és biztonsági lépéseit koordinálja ezen a földrészen). Minden, a privatizáció és az IMF ellenreformjai ellen tiltakozó néppel és dolgozóval szembefordul, ideértve Európát és az USA-t is, a nemzeti szuverenitás megvonásával.»
Minden, a munkásosztály képviseletét, a demokráciát és a népek önrendelkezési jogát valló szervezetnek kezeskednie kell, hogy semmilyen ürüggyel ne sorakozzon fel az intervenció mellett az amerikai, brit és francia zászló alatt és ne diszkvalifikálja azokat az elveket, melyek megtestesíteni kíván.
A Független Munkáspárt számára a líbiai népesség nehéz óráiban csak egyetlen, a munkásmozgalomnak az olajérdekeken alapuló katonai beavatkozások elleni hagyományának megfelelő állásfoglalás létezik: követelni a francia, brit, amerikai kormányoktól, a NATO-tól, az ENSZ-től és az Európai Uniótól:
• A Líbia elleni megtorlás azonnali leállítását!
• Az összes külföldi csapat visszavonását!
• A népek önrendelkezési jogának tiszteletbentartását!
• El a kezekkel az egyiptomi és tunéziai forradalmaktól!
• Nemet a bombázásokra!
• El a kezekkel a líbiai, tunéziai, egyiptomi népektől!
• El a kezekkel a térség nemzeti szuverenitásától!
• Idegen csapatok, ENSZ, NATO, IMF, Európai Unió: ki Észak-Afrikából!


Claude Jenet, Jean Markun, Gérard Schivardi, Daniel Gluckstein, a Független Munkáspárt országos titkárai

Líbia a humanitárius imperializmussal szemben – interjú Jean Bricmont-nal

Koszovo, Irak, Afganisztán: a líbiai intervenció hívei nem tanultak a leckéből? Jean Bricmont, a humanitárius imperializmusról szóló könyv szerzője magyarázatot ad arra, miért összeegyeztethetetlen a világbékével a beavatkozás és a humanitárius okok ürügyként történő felhasználása…


(Grégoire Lalieu interjúja)


Miben áll a humanitárius imperializmus?

Ez az ideológia a szuverén országok elleni bavatkozást célozza legitimálni a demokrácia és az emberi jogok nevében. A motiváció mindig ugyanaz: a népesség diktátor áldozata, tehát tenni kell. A II. világháborúra hivatkoznak, a spanyol polgárháborúra. A cél az intervenció elfogadtatása. Ez volt Koszovóban, Irakban, Afganisztánban.

Most Líbián a sor?

Különbség azért van, mert most az ENSZ Biztonsági Tanácsa is engedélyezi. De ez az engedély már magában is ellentétes az Egyesült Nemzetek Chartájával. Ténylegesen a líbiai konfliktusban nem fenyeget semmi kifele irányuló veszély. Beszélnek a népesség «védelmének felelősségéről», de kissé elnagyolva. Sőt, arra sincs bizonyíték, hogy Kadhafi lemészárolná a népességet. Ennél a dolog komplikáltabb, fegyveres felkelés történt – és én még nem láttam olyan kormányt, mely nem torolna meg ilyet.

Nyilvánvalóan vannak civil áldozatok. Da ha az USA tudja, hogyan kell ezeket elkerülni, magyarázza meg Izraelnek és tegye Irakban és Afganisztánban is. Semmi kétség egyébként, hogy a koalíció támadásának szintén lesznek civil áldozatai.

Azt gondolom, hogy szigorúan jogi szempontból a Biztonsági Tanács határozata legalábbis vitatható. A beavatkozást elismertetni akaró lobbizás találja meg itt legitimitását.

Még a baloldalon is sokan gondolják, hogy be kell avatkozni Líbiában a tömeggyilkosság megakadályozása érdekében. Hol a hiba?

Először is ez a kampány teljes önkényességen alapul. A líbiai konfliktusban semmi rendkívüli nincs, sok volt ilyen a világon, Gázában, Bahreinben, néhány évvel ezelőtt Kongóban. Ez utóbbi esetben Ruanda és Burundi külső agresszióját szemlélhettük. A nemzetközi jog ilyenkor megengedi a milliók életének megmentését. Nem tettünk semmit. Miért?
Azután, ha alkalmazzuk a beavatkozás azon elveit, melyekkel Líbiát támadják, akkor mindenki mindenhol beavatkozhatna. Képzeljük csak el, hogy Oroszország avatkozik be Jemenben vagy Kína Behreinben – általános és permanens háború kezdődne.
A beavatkozás jogának egyik jellemzője a klasszikus nemzetközi jog mellőzése. Ha pedig módosításra kerülne új, beavatkozásra módot adó szabályok bevezetésével, ez mindenki mindenki elleni háború lehetőségébe torkollana. Erre az érvre nem válaszolnak soha a beavatkozás hívei.
Végül pedig, ezek a beavatkozások megerősítik azt, amit én «barikád-effektusnak» nevezek: az USA látószögében lévő országok mind fenyegetve fogják érezni magukat és próbálják erősíteni fegyverkezésüket. Láttuk, mi történt Szaddammal. Kadhafi az Arab Ligában deklarálta is: «Elvesztettük a Liga egyik tagját, Önök semmit sem szóltak. De ez előforduhat még, Önök mind az USA szövetségesei. Szaddam is az volt korábban...». Ma ugyanez történik Kadhafival, és sok országot fenyeget a fegyverkezési verseny újraéledése. Oroszország, mely nem is fegyvertelen, már jelezte csapatai megerősítését. De még messzebbre tekintve, ha Líbiának lett volna nukleáris fegyvere, sosem támadnák meg. Egyébként ezért nem támadják meg Észak-Koreát sem. Az a baloldal, mely támogatja a líbiai intervenciót, jó lesz, ha tudomásul veszi, hogy a humanitárius imperializmus következményei a fegyverkezési versenyt jelentik, és hosszú időre szóló háborús logika teremtését.

Nem ez lenne a kisebbik rossz Kadhafi ellen?

A következményeken el kell gondolkodnunk. Most, hogy a nyugati hatalmak elkötelezték magukat, nyilvánvalóan kitartanak a végsőkig, Kadhafi megdöntéséig és a felkelők hatalomba emeléséig. Aztán mi lesz ? Líbia megosztása? Ha Tripoliban folytatódik az ellenállás, végeláthatatlan háború jön, mint Irakban és Afganisztánban? Képzeljük el mégis, hogy minden rendben zajlik, a koalíció megszabadul Kafhafitól néhány napon belül, a rebellisek megszerzik a hatalmat, Líbia egyben marad. S akkor mindenki elégedett lesz? Nem fogja azt mondani a Nyugat: «Na, megtettük, mert kedvesek vagyunk és szeretjük az emberi jogokat. Most csináljátok, amit akartok.». Mi lesz, ha az új kormányban túl sok muzulmán tűnik fel, vagy nem akadályozza megfelelően az elvándorlást (Európába)? Akkor is békén hagyják? Nyilvánvaló, az intervenció után új líbiai kormány a nyugati érdekek rabja lesz.

Ha nem a katonai beavatkozás, akkor mit kell tennünk?

Már eddig meg kellett volna próbálni az összes becsületes békés megoldást. Ez egyébként állandó tényező lenne minden humanitárius háborúban. Koszovót illetően Szerbiának részletes javaslatai voltak a békés megoldásra, de mindet elutasították. A Nyugat olyan körülményeket követelt, mint pl. Szerbia teljes NATO-megszállása, melyek ellehetetlenítették az összes tárgyalást. Afganisztánban a tálibok javasolták Bin Laden nemzetközi bíróság elé állítását, ha bizonyítékokat szolgáltatnak annak a World Trade Center elleni támadásba keveredéséről. Az USA elutasította és bombázott. Irakban Szaddam elfogadta az ENSZ-ellenőrök visszatérését és más kötelezvényt. De sosem volt elég. Kadhafi elfogadta a tűzszünetet és megfigyelők fogadását. Nem küldte el őket a Nyugat és azt mondta, Kadhafi nem tartja be a tűzszünetet. A Nyugat Chavez közbenjárását is elutasította, holott számos latin-amerikai ország és az Afrikai Egységszervezet is támogatta.

Ennek kapcsán nagyon dühös vagyok, ha azt hallom, hogy baloldali emberek is a bolivári szövetséget azzal vádolják, hogy Kadhafi diktátort támogatja. Semmit sem értenek ezek a «baloldaliak». A latin-amerikai országok közelről ismerik az USA beavatkozását, tudják, minél kevesebb a lehetősége erre, annál jobb lesz a minden gyámság alól felszabadulni akaró ország számára, az egész világ számára.

A békés megoldások elutasítása azt jelenti, hogy a humanitárius beavatkozás csak ürügy?

Igen, de ez olyan jól működik az értelmiségnél, hogy nincs kétségem az európai népek reagálásáról sem. Támogatni fogják-e vezetőiket Kafhafi ellen? A nép szintjén a biztonságot szolgáló háborúnak van leginkább legitimitása: pl. ha a lakosságot fenyegeti veszély, az életmódot. Az iszlamofóbiával (amit nem becsülök, de létezik) itt, Franciaországban próbáljuk csak megmagyarázni, hogy olyan felkelőket fogunk segíteni Cyrénaiqueban, akik «Allah U Akbar» kiáltással mennek csatába…

Politikai szinten a pártok nagyrésze támogatja az intervenciót. Még (a magát trockistának tartó - a ford.) Mélenchon is. A legmérsékeltebbek csak a légizárat támogatják, de ha Kadhafi tankokat küld Benghaziba? A II. világháborúban a németek a légikontrollt elég gyorsan elveszítették, de azok még jó néhány évig tartották magukat. A moderáltabbak szeretnének hinni abban, hogy Kadhafi megdöntése megáll egy légizárlatnál.

A baloldal képtelen arra, hogy valódi alternatívát kínáljon, beleesett a humanitárius beavatkozás csapdájába és kénytelen Sarkozyt támogatni. Ha a háború gyorsan lezajlik, a francia elnök 2012-re (elnökválasztások - a ford.) jó helyzetbe hozza magát és a baloldal issza meg a levét. Ez a baloldal nem bizonyított koherens háborúellenes tettel, így a beavatkozási politika vontatókötelére került.

Ha a háború rossszul sül el?

Sajnos, az egyedüli francia párt, mely a líbiai intervenció ellen fordul, a Front National. Az NF profitálhat, ha a a beavatkozás rosszul sül el. A migráció veszélyére hivatkozik, profitál a két vezető párt leleplezéséből az állítva, az FN sosem kollaborált Kadhafival.
(a ford. : tévedés, a POI, a IV. Internacionálé, igaz, nem ezen, hanem a népek szuverenitás elve alapján kezdettől fogva opponál – lásd nyilatkozataikat a blogon is).

Ha a humanitárius beavatkozás csak ürügy, mi ennek a háborúnak a célja?

Az arab forradalmak meglepték a Nyugatot. Vannak ugyan kiváló specialisták a kérdésben, de gyakran nem hallgatnak rájuk a hatalom berkein. Most az új egyiptomi és tunézia kormányok nem nagyon tudnak eltávolodni a nyugati érdekektől és Izrellel szemben sem engedhetik meg maguknak az ellenségeskedést.

A régió kontrollja érdekében a Nyugat megpróbál leszámolni az iráni, szíriai, líbiai kormányokkal. Az utóbbi a leggyengébb, megtámadta.

Müködhet ez?

A Nyugat dominanciájának álma a 2003-as iraki fiaskóval véget ért. Azelőtt az USA megtette, hogy ugyanazokat a vezetőket, akiket ő emelt hatalomba, megdönttette. Ma már nem tudja. Koszovóban maffiarendszert kellett létrehoznia, az afgán Karzairól mindenki tudja, hogy korrupt, de nincs más alternatívája. Irakban is toldozgatnia kell a kormányt.

Ez lesz Líbiában is. Egy iraki azt mondta egyszer nekem : «A világnak ezen a táján nincsenek nyugati értelemben vett liberálisok, legfeljebb néhány elszigetelt értelmiségi.». Így hát a Nyugat kénytelen erővel diktátorokat hatalmi pozícióba hozni, amit a népi bázis törekvéseitől messze elmarad.
Az embereket nem lehet becsapni arról, ami történik. A Nyugat azt hitte, markában tartja az arab népeket olyanokkal, mint Ben Ali és Mubarak, most meg hirtelen azt mondja: «Ami eddig volt, minden hamis, de most majd a demokráciát támogatjuk Tunéziában, Egyiptomban és Líbiában.» Ez annyira abszurd, hiszen ez az arab forradalmak egyik fő követelése, a szuverenitás. Vagyis: semmi beavatkozás!

A Nyugatnak tudomásul kellene vennie, az arab világ, Afrika, a Karib-térség nem az övé. Ezek a legkevésbé fejlett térség részei. Ha szuverenitásukat respektáljuk, fejlődhetnek, mint Ázsia, Latin-Amerika. A beavatkozási politika kudarc mindenki számára.

Mi az alternatíva?

Először is, jelentős katonai költségvetést igényel. Az USA és dühödt katonai költségvetése támogatására Franciaország és Nagy-Britannia nem rendezkedhet be. Belgium még kevésbé. De mindazon eszköz, amit az intervencióba fektetnek, nem az égből hullik. Ez a költségvetés a Kínától származó kölcsönön alapul, ami az USA-t deficitbe és mindenféle gazdasági problémákba viszi. Erre ritkán gondolunk.
Ugyanakkor azt halljuk, nincs pénz az oktatásra, egészségügyre, a kutatásokra, a kultúrára, a nyugdíjakra, stb. Hirtelen mégiscsak akad a líbiai háborúra! Nem is tudni, mennyi lesz, mert azt se tudjuk, mennyi ideig fog tartani. Emellett már ott a tiszta veszteség, amit az afganisztáni háborúra költünk.

(…)

A háborúk és az embargók hatása mindig vészes. Szerintem a legjobb alternatíva az együttműködés, bármilyen országról is legyen szó. A kereskedelem révén, na nem fegyverkereskedelemmel, háború nélkül is áramolhatnak az eszmék. Sokkal hatásosabb, mint az elszigetelés.



Forrás: www.michelcollon.info

2011. március 21., hétfő

A «baloldal» és a «szélsőbaloldal» az imperialista intervenció vontatókötelén

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának márc. 17-én elfogadott 1973-as számú határozata teljes mértékben megerősíti a IV. Internacionálé Nemzetközi Titkársága nyilatkozatát: «A US-adminisztráció – kiélezve az Európai Unió csúcsainak ellentéteit – a líbiai partokra küldte hadihajóit a Kadhafi-rendszer úgymond gyilkos megtorlása ürügyén. Katonai beavatkozásra szólított csakúgy, mint az Arab Liga márc. 12-i csúcstalálkozója kérése (Szíria és Algéria kivételével). Sarkozy és a brit miniszterelnök, Cameron sietett is a kedvező válasszal.(…)

A “humanitárius beavatkozás” képmutató nyilatkozatai és a «légi tilalmi zóna» mögött Líbia, szénhidrogénje, népe közvetlen imperialista ellenőrzése húzódik, és fenyegetést jelent a szomszédos Egyiptom és Tunézia forradalmi folyamata, sőt, Algéria és Marokkó szuverenitása és integritása ellen is. Újabb kísérlet az AFRICOM lábraállítására, az USA égisze alatt a kontinens katonai rendszerbe integrált beszorítására.»

Ma, márc. 18-án a sajtó hírt adott a katonai kalandról: «Az amerikai Barack Obama stratégiai koordinálásra hívta Nicolas Sarkozyt és David Cameront. Az Európai Unió azt állítja, készen áll a megoldásra, ámbár véges kompetenciával. A kérdés a hétfői brüsszeli külügyminiszteri találkozón kerül napirendre, aztán csütörtökre és péntekre az állam- és kormányfők találkozóját progarmozták. A NATO szintén, a 28 tagország pénteken összeül, hogy a folytatásról döntsön. Az Arab Liga (kivéve Algéria és Szíria) szintén hozzá kell járuljon.»

A IV. Internacionálé számára egyáltalán nem a Kadhafi-rezsim természete kérdőjeleződik meg. Arról van szó, hogy ütött az óra az egységes front kialakítására a népek és nemzetek elleni háborúk megfékezésére. Azonnal le kell állítani a katonai csapást, meg kell védeni a nemzeti szuverenitást, az egyiptomi és tunéziai forradalmat.

Ha ma lehetséges ez a beavatkozás, az ismét köszönhető a «baloldal», a «szélsőbalodal» apparátusainak, melyek felsorakoztak mellette, igazolják, előkészítik az imperialista beavatkozást. «Az emberiség válsága a proletariátus vezetése válságára redukálódik».

Nézzük azokat a dokumentumokat és tényeket, melyek tanusítják, hogy azok, akik a népek jogait és a szocializmust reklamálják, hogyan szolgálják az USA-imperializmust és segédeit, az ENSZ-et, az EU-t, az imperialista kormányokat.

Az Európai Szakszervezeti Szövetség a «szociális dialógusokért » a Földközi-tenger két oldalán …

2011.márc.14-én az «Európai Szakszervezetek Szövetsége» ezt nyilatkozta: «Az Európai Tanács dél-európai szomszédjaival való tárgyalásainak kontextusában az ESZSZ a legszigorúbban elítéli, hogy Líbiában a Kadhafi-rendszer civileket mészárol le. Az ESZSZ úgyszintén aláhúzza annak szükségességét az egész EU számára, hogy példát mutasson az arab tavasz támogatásával a szabadság, a demokrácia, a jogrendiség iránti elkötelezettségünk bázisán (…) Az ESZSZ megerősíti azon kezdeményezések támogatását, melyeket az Európai Bizottság jelenleg a szociális párbeszédek területén kezdett és újból kéri, hogy az Európai szolgálat belső akciója (SEAE) bizonyságot tehessen munkahelyi és szociális ügyek témájában végzett szilárd szakvéleményéről.»

Ez a «konszenzus» az imperialista brigantikkal szintén megtalálta kereteit a ún. «Európai Parlamentben».

Korábban publikáltuk az EP kvázi összes csoportja közös beterjesztését (közöttük a szocialista pártok, az Európai Egyesült Baloldal, melyben megtaláljuk a kommunista és volt kommunista pártokat, a francia Mélenchon Balpártját). A határozat teljes egészében Tunézia visszairányításáról szól az EU társulási szerződésébe, mely Ben Ali idejében az országot «szabad zónává» alakította. Konszenzus van ebben is.

Ugyanez az imperialistabarát «logika» eredményezte a márc. 10-én szinte egyhangúlag megszavazott döntést, mely Catherine Ashtont kérte a líbiai ellenzék elismerésének eljárási folyamata megkezdésére, felhíva az EU kormányait «az ENSZ Biztonsági Tanácsa intézkedéseire való felkészülésre, ideértve a légi zárlat lehetőségét is».

A szociáldemokrata, a néppárti jobboldali, a liberális, a zöld «képviselők» megszavazták, ahogyan az Európai Balpárt is, közöttük a Die Linke és az EBp volt elnöke, az Egyesült Baloldal jelenlegi elnöke, Lothar Bisky és a francia Balpárté Jean-Luc Mélenchon (a francia komm. párt képviselői nem voltak jelen).

A portugál és a görög (KKE) komm. párt ellene szavazott. A KKE – jogosan – így nyilatkozott: «provokáció az USA és a NATO imperialistái, a burzsoá kormányok és az EU pártjai részéről.»

Igennel voksoltak az Egyesült Balpárt tagjainak képviselői, nem csak a többé-kevésbé renovált német, cseh, holland, stb. sztálinista pártok, hanem a portugál Baloldali Blokk 3 képviselője (Marisa Matias, Miguel Portas, Rui Tavares), és a dán Soren Sondegaard, az «EU elleni népi mozgalom» képviselője is.

A pablisták ismét léptek egyet

A portugál Baloldali Blokk a francia NPA-val (Új Antikapitalista Párt) együtt az «Európai Antikapitalista Baloldal» tagja. A három portugál képviselő és a dániai Soren Sondegaard a «Secrétariat unifié» (Egyesült Titkárság) tagja, mely évtizedek óta a IV. Internacionálé zászlaját bitorolja.

Egyidőben ezzel a címmel jelent meg Franciaországban, Belgiumban és Svájcban felszólítás: «Felhívás az Európai Unióval szolidáris beavatkozásra a Mediterránumban». Aláírta többek között az NPA és Mélenchon Balpártja: «nem is olyan régen Európa euromediterrán politikájával dicsekedett. Ez az ambició eltűnt, mikor több ország is a demokrácia mezejére lépett? Ünnepélyesen felhívjuk az összes európai kormányt és az EU intézményeit, minden politikai pártot, hogy sürgős intézkedéseket tegyenek egyetértésben mediterránumi partnereikkel.»

Az állásfoglalás márc.18-án megerősítést nyert, a Biztonsági Tanács szégyenletes 1973-as számot viselő döntése másnapján, megnyitva a Líbiára légicsapást mérő utat.

Márc.18-án az NPA honlapja közölt egy «egységes» kommünikét, melyben felhívott a «líbiai néppel való szolidaritásra» a következő kifejezésekkel: «A 2011. febr.17-i felkelés óta Moammar Kadhafi bűncselekményt követ el népe ellen, a nyugati kormányok és az arab világ diktatúrái pedig haboznak, hímeznek-hámoznak (…) Bűnös ellenforradalom van kibontakozóban Líbiában: mozduljunk gyorsan a líbiai nép segítségére » (Az NPA-n kívül társult ehhez az imperialista hűségeskűhöz a francia ATTAC, a kommunista és a «Balpárt»).

Bizony, nyomásgyakorlásról van szó az ENSZ Biztonsági Tanácsára, a «nyugati kormányokra», hogy azok «hagyják abba a kertelést», avatkozzanak be gyorsabban és erősebben akkor, mikor az imperialista arzenál Líbiát a legsúlyosabb destrukcióval fenyegeti.

Az imperialista beavatkozásra szólító felhívást megkoronázza «a líbiai nép egyetlen legitim képviselője, az átmeneti Nemzeti Tanács elismerése» követelése. Túl a nemzeti tanács összetételén (a Kadhafi-rezsim volt káderei, akik nyíltan kérik az imperialista beavatkozást), nem olyan «követelés» ez, melyet Sarkozy elfogadott már a múlt héten?

Ugyanezek szégyenletesen hallgatnak az emirátus és a szaudi csapatok beavatkozásáról Bahreinben, ahol szunniták és siiták egységben alkotmányozó nemzetgyűlést követelnek.

Eddig az NPA ilyen típusú, több mint kétértelmű jelszavakkal tüntetett «se NATO, se talibánok», de – legalábbis hivatalosan – az intervenció ellen foglalt állást. Most nyíltan az imperialista beavatkozás mellé áll, ezért hív tüntetni. Ismét léptek egyet.

2011. március 19., szombat

A válaszadás jogán

“A válaszadás jogán” a Le Soir d’Algérie lapnak címezve (Aït Hamouda nevű provokátor cikke nyomán), publikálva


Meglepve, de bizonyos émelygéssel olvastunk a Le Soir d’Algérie algériai lap márc. 2-i cikkét, melyet M. Ait Hamouda írt alá.

Elvben nem avatkozunk be a nemzeti ügyekbe, de minthogy a IV. Internacionálé megszólíttatott, a tények alapján helyre kell állítanunk az igazságot.
Pontosítsunk, a IV. Internacionálénak nincs szervezett aktivitása Algériában. Nincs fizetett alkalmazottja sem. Egyébként pedig nem is multinacionális, hanem forradalmi internacionalista, melynek nincs sem alkalmazottja, sem «képviselője» egyetlen országban sem. A IV. Internacionálét 1938-ban alapította Lev Trockij a sztálinista bürokrácia ellen. Számtalan rágalom, erőszak, gyilkosság érte a munkásmozgalmat domesztikálni kívánó Sztálin részéről, a francia kormány oldaláról és az imperializmus részéről.

Ezért vagyunk büszkék arra, hogy Algériában barátaink vannak, több évtizeden át tartó közös antikolonialista és a népek önrendelkezéséért folytatott küzdelem eredménye.

Legtöbb elvtársunk, akik résztvett az algériai aktivisták küzdelmében, már nem tud válaszolni. Pierre Lambert, Gérard Bloch, Yves Dechezelles (Messali Hadj ügyvéde), az algériai harcosok (mint Mohammed Boudiaf, Rabah Bitat, stb.) meghaltak már. Emléküket nem hagyjuk bemocskolni. Ait Hamouda által sem, ki megkérdőjelezi a francia trockisták részvételét az algériai forradalom oldalán.

1936-ban a francia szekció támogatta az Etoile nord-africaine (Észak-afrikai Csillagot) a Népfront Ibolya-tervével szemben, mely «leszalámizta az algériai népet» (Messali Hadj szavaival).

Hosszú ideig Pierre Lambert és Yves Dechezelles rendszeres kapcsolatban állt Messali-val, az Etoile nord-africaine alapítójával a 1920-as években. Márpedig azt senki nem tagadja, hogy itt kezdődött az Algéria függetlenségéért vívott harc.

A ma már elhunyt Alexandre Hébert szakszervezeti felelős, akire a cikk hivatkozik, nem volt a IV. Internacionálé tagja, de segítette Messalit és az algériai harcosokat a francia és nemzetközi munkásmozgalmi kapcsolatokban.

Emlékeztetünk arra is, amit orgánumunk, a La Vérité (1945.júl. 88. sz.) írt az 1945.május 8-i De Gaulle-szocialista-kommunista kormány által Sétifben és Guelmában elkövetett mészárlásról: «Az algériai felkelés megtorlásának ugyanolyan bestiális jellege van, mint ami taz SS tett a varsói gettóval.»

Az algériai nép támogatása a francia kolonializmus ellen részünkről nélkülözött mindenféle feltételt, függetlenül az algériai szervezeteken belüli vitáktól, sőt, a IV. Internacionálé állásfoglalásaitól is.

A francia gyarmatosítás nem tévedett, mikor 104 katonai bírósági eljárást indított elvtársaink, Gérard Bloch, Pierre Lambert, Daniel Renard és mások ellen.

Senkinek nincs joga a halottakat beszéltetni, mint M’hamed Yazidot, akivel jó viszonyunk volt, vitákkal, egyetértéssel és egyet nem értéssel, vagy Ouamrane ezredest, aki a forradalom számára gyűjtött alapokat szállította.

Viszont az algériai forradalom más harcosai, mint pl. az elnök Ahmed Ben Bella tanuskodhat.

Afganisztán, a Magreb, a Közel-Kelet kapcsán a IV. Internacionálé ma is elutasítja a francia kormány, az EU és az USA bármiféle beavatkozását.

Ait Hamouda a IV. Internacionálét hibáztatja a Palesztináért vívott harcban, holott ez az egyetlen nemzetközi szervezet, mely 1947 óta Palesztinának az USA és a Szovjetunió vezetői által az ENSZ-ben eldöntött felosztása ellen foglal állást.

«Egyesült és független Palesztinát, melyben a tömegek maguk határozzák meg sorsukat Alkotmányozó Nemzetgyűlés választása során.»

Több mint 60 évvel később álláspontunk ugyanez: a palesztin nép oldalán állunk (minden nép oldalán, mely követeli az összes menekült visszatérésének jogát), egyetlen Palesztinát a palesztin történelmi területeken.

Álláspontunk valóban ez: «A palesztin felszabadítási mozgalom ünnepélyesen kijelenti, hogy ennek a harcnak a végső célja a demokratikus és független Palesztina restaurálása, ahol minden polgár, bármilyen rasszhoz, valláshoz tartozzék, egyenlő jogokat élvez». Ez a formula 1964-ből, az OLP (Palesztin Felszabadító Szervezet) alapító chartájából származó részlet.

Az Hamouda szíve-joga, hogy a IV. Internacionálé álláspontját ne ossza. De ez nem jogosítja fel arra, hogy rágalmazzon, hamisítson védve azon hatalmakat, melyek ellen harcolunk (franciaországi hazugságokra támaszkodva).
Ugyanazok akarják rehabilitálni a “gyarmatosítás jótéteményeit”, vadásznak az emigráns dolgozókra és a «felekezetnélküliség» és az «iszlám elleni harc» ürügyével a magrebi dolgozókat támadják vagy azt keresik, hogy «demokratikusan beavatkozzanak» az algériai, tunéziai vagy marokkói ügyekbe.

A IV. Internacionálé a másik oldalon van, a dolgozók és a népek oldalán. Mindenkinek megvannak a barátai, mindnenkinek megvan a küzdelme!
Louis EEMANS
(A IV. Internacionálé tagja 1940. óta)
François DE MASSOT
(a IV. Internacionálé tagja 1950. óta)

A IV. Internacionálé nyilatkozata


A Tunéziában folyó proletárforradalom nemzetközisége


A Tunéziában elkezdődött, jelenleg elmélyülő forradalom autentikus proletárforradalom. A bizonytalan helyzetű, prekaritásban élő munkanélküli fiatalok, dolgozók és a tunéziai társadalom más rétegei mozgalmukban valósították meg ezzel a jelszóval: “Vizet, kenyeret, Ben Aliból nem kérünk!” Ugyanehhez a jelszóhoz csatolták demokratikus, szociális és munkásköveteléseiket az imperializmus hűbéres rendszere ellen, melynek a tömegek kizsákmányolásásának «stabilitását» kellett biztosítania az Európai Unió társulási egyezményein és az IMF strukturális kiigazítási tervein keresztül.

Ebben a mozgalomban a dolgozók foglalják el a központi helyet. Ugyanebben a mozgalomban keresik történelmi szervezetük, az UGTT visszaszerzését, mely a tunéziai dolgozó nép tömeges mobilizációjának elsőrangú vektora volt, a fiatalokkal és szakszervezetekkel együtt a forradalom védelmére bizottságokat hoztak létre.

Egyedül a munkásosztály, történelmi szervezetére támaszkodva fogja össze a népet az imperializmus és komornyikjai ellen. Ezek a bizottságok még nem oldották meg országos szintű központosításukat, azonban kirajzolódnak az elnyomottak és kizsákmányoltak érdekeit képviselő független hatalom formái. Bizonyos módon már most kettős hatalomként állnak szemben a rendszer intézményeivel szemben. A tömegek kutatják, hogyan tudnák lebontani ezeket az USA- és EU-imperializmus a «demokratikus átmenet» takarója alatti védelmével szemben.

Mivel az imperializmus hűbéresét támadó munkásforradalomról van szó – az agonizáló, a termelési eszközök magántulajdonán alapuló rendszer megszüntetéséről –, a tömegek forradalmi mozgalma frontálisan ütközik az imperialista dominanciával. A legkisebb követelés is teljes ellentmondásba kerül az imperialista uralom fenntartásával, mely minden eszközzel megpróbálkozik a rezsim fenntartása érdekében.

A barbársággal szembeni kiutat csak a tömegek tudják megtalálni

Az Obama-adminisztráció, a francia kormány, az EU és tunéziai ügynökeik joggal riadóztatnak annak láttán, hogy a munkás- és paraszttömegek megkísérlik kezükbe venni saját sorsukat: «Káosz fenyeget Tunéziában, az üzemekben szovjetek (tanácsok) alakulnak.» (Les Echos, 2011.márc.7.)

A népi és nemzeti szuverenitást, a demokráciát az imperializmus «káosznak» tekinti. A nép hosszú hetek óta ellenáll az imperializmus és az ún. ellenzéki pártok támogatta tunéziai kormánynak, melynek feladata biztosítani a rendszer kontinuitását, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés követelésével szemben elnökválasztás állítása, a rendszer «renovált» változata fenntartása.

Az UGTT-vel és a forradalmi védelmi bizottságokkal milliók alulról felépített mozgalma a kormányt ismét meghátrálásra és alkotmányozó nemzetgyűlési választások összehívására kényszerítette. De az imperializmus erői a rendszer megőrzése érdekében azonnal megpróbálják ezeket a választásokat törvényhozói választássá alakítani.

Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés jelszava jelenti a múlt rendszer összes intézményeinek lebontását és a nemzeti szuverenitás helyreállítását az Unióval kötött társulási szerződéssel és az IMF strukturális kiigazítási terveivel való szakítás révén, a külső adósság érvénytelenítésével. A mobilizáció és a vállalatok, bankok államosításáért folyó munkássztrájkok középpontjában ez áll (egyébként a dolgozók elzavarják a múlt rendszert képviselő igazgatókat és másokat), s a diktátor családja javainak elkobzása.

Az autentikus Alkotmányozó Nemzetgyűlés azt jelenti, hogy ez veszi kezébe az alkotmányos hatalmat, mindazt, amiért a tömegek hetek óta harcolnak. «Vizet és kenyeret!» – ezek az EU társulási szerződésével, az IMF terveivel, az adósságfizetéssel ellentétes követelések.

Minden üzemben béremelést, vállalatuk újraállamosítását követelik a dolgozók. A fiatal munkanélküliek azonnali munkafelvételt az állami vállalatoknál. A bizonytalan helyzetű dolgozók kinevezésüket. A parasztok a földek elkobzását. Ez a mozgalom az UGTT-re támaszkodva szabaddá teheti az utat a valódi, szuverén alkotmányozó nemzetgyűlés előtt.

Új szakasz a világ helyzetében

A tunéziai forradalom nemzetközi forradalom. Bármilyen ritmusban és formában is jönnek a jövő eseményei, nemzetközi síkon új helyzet keletkezett, melyben a dolgozók és népek új offenzívába kezdtek a tőke ellen.

A tunéziai forradalom a dolgozók és népek világszintű felszabadításának legfejlettebb pontja. Szoros összefüggésben áll az európai országok nagy részének – Görögország, Írország, Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, stb. – 2010-es mozgalmával az EU és az IMF destruktív terveivel szemben, az ellenállás mozgalmával, melyet pillanatnyilag a munkásmozgalom vezető apparátusainak politikája hátráltat.

Tunézia fiatalsága kifejezi az egész világ ifjúságának küzdelmét a jövőhöz való jogáért, ahogy a kormány «reformjai» ellen megmozdult nagy-britanniai diákokét, a dimplomájukat elértéktelenítő «LMD-reform» ellen megmozdult algériai fiatalokét, a fiatal munkanélküliek «valódi munkát, valódi bért» követelését.

Ugyanez a mozgalom vitte a bolíviai dolgozókat és tömegeket sztrájkokba és tüntetésekbe Morales szigorítási intézkedései ellen, kihatva az egész földrész helyzetére. Ez az észak-amerikai dolgozók ellenállása is, akik Madisonban (Wisconsin állam) elfoglalták a Capitoliumot a kormányzó döntése ellen, mely megtiltaná a legelemibb szakszervezeti jogokat. Igen, a tunéziai proletárforradalom hat Haititól Bangladesig és Brazíliáig, erősíti az ellenállást, a dolgozók és népek felszabadításukért vívott küzdelmét.

Ez az új helyzet minden ponton igazolja a IV. Internacionálé 2009. végi 7. kongresszusa elemzéseit és határozatait, a kontinens egészére lecsapott, milliós elbocsátásokhoz és tömeges elszegényedéshez vezetett «pénzügyi válsággal» egyidőben …

A IV. Internacionálé 7. kongresszusa megerősítette, hogy a pénzügyi válság a termelőeszközök magántulajdonán alapuló rendszer, a tőkés rend válsága, az agonizáló rendszeré, mely az emberiséget a barbárságba viszi.

Ez a 2008-2009-as krízis figyelmeztetés. Az imperializmus, nevezetesen az amerikai, a «terrorizmus» elleni harc nevében háborúkban kötelezte el magát minden nép ellen, diszlokalizálta Irakot és Afganisztánt, de nem támadhatja végtelenül a szerzett jogokat, vívmányokat, a munkásjogokat, a nemzeteket és népeket anélkül, hogy reagálásukat ki ne hívja.

Ebben, a dolgozók és népek számára a világ minden táján különösen nehéz helyzetben a IV. Internacionálé 7. kongresszusa azon a bázison, hogy a társadalmi rend agonizálásáról van szó, megerősítette, hogy a proletárforradalom napirendre tűzése, a tőke kisajátításáért vívott küzdelem az egyetlen kiút a barbársággal szemben.

Ezért szólított a 7. kongresszus a IV. Internacionálé építésére és megerősítésére. Olyan építésre, mely elválaszthatatlan az aktivisták, dolgozók, szakszervezetisek összefogásától, tömörülésétől országos és nemzetközi szinten; tettekre a munkásosztály és szervezetei függetlensége érdekében annak segítésére, hogy a dolgozók a barbár kapitalizmus elleni kiutat megtalálják.

Kevesebb, mint két évvel később a tunéziai forradalmi folyamat megerősíti ezt az elemzést: a munkás- és paraszttömegeknek nincs más kiút a világtőke (nevezetesen az USA) vascsizmája alatt, mint felegyenesedni és saját védelmükre saját akció- és szervezeti formáit megtalálni.

Ez a forradalom az imperializmus ellen támadt és destabilizálja az Egyesült Államok égisze alatt felállított «világrendet». Ennek a forradalomnak termékeként az egész régió forrong. Pontosan azért, mert ezt a világrendet borítja fel, egyesülhetett más országok népi mobilizációival, s még inkább a világimperializmus válságára helyezi a hangsúlyt. Új korszak kezdődik.

A Mubaraktól megszabadult Egyiptomban a vezérkar katonai apparátusa a tömegek forradalmi megmozdulásával szemben keresi a rendszer megmentését az USA-adminisztráció beleegyezésével. A 6 jogászból, közöttük a Muzulmán testvériség egy képviselőjéből álló bizottság felállította a “Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsát” a jelenlegi alkotmány “kicsinosítására”, vagyis az IMF összes privatizációs tervét szolgaian végrehajtó rendszer őrzésére. A katonai apparátus már megkezdte fellépését a tüntetők ellen, a megsokasodott sztrájkok és tüntetések beszüntetésére szólít. De a nép masszív megmozdulása elérte a Shafik-kormány bukását és a katonai apparátust újból arra kötelezte, hogy lemondjon hatalma megtartásáról.

Alapszintű szakszervezeteik létrehozásával és a «hivatalos szakszervezet» megszüntetésével az egyiptomi munkásosztály kimutatja igényét függetlenségére. A paraszti mozgalom a hivatalos mezőgazdasági szervezeteket elűzi, a föld kontrollját a szegényparasztok szolgálatába akarják állítani. A tömegek az állambiztonság épületeit támadják.

Ebben a kontextusban az amerikai adminisztráció egész súlyát be kell vesse, hogy fenntarthassa a katonai rezsim uralmát, mely garantálja az Izraellel kötött Camp David-egyezményt, a strukturális kiigazítási tervet, a rend fenntartását a térségben akkor, mikor a Közel-Kelet lángokban áll és ahol ezek a forradalmi események a palesztin forradalomra való nyílt felszólítást jelentik.

A lábadozó Abdallah király hirtelen visszatérése Szaud-Arábiába jelzi a pánikot. «A világ benzinkútja lángokban!» írja a gazdasági napilap, a La Tribune (márc.7.). Oman határain, Jemenben és főleg Bahreinben a felkelések fenyegetik Szaud-Arábiát, a petromonarchiák US-védelmi rendszere szívének rendjét és stabilitását. Bahreinben az 5. amerikai flotta készültségben áll.

Az US-imperializmus óriási mértékben hozzájárult Szudán szétszakításához, Bahreinben pedig a tömegek «Siiták, szunniták, egységben!» kiáltásokkal követelik az alkotmányozó nemzetgyűlést, hogy lezárják az emirátusok 242 évét. A szaudi katonai beavatkozás Bahreinben a «Nagy Közel-Keleten» a káosz kialakulását szolgálja.

Az imperializmus számára a megoldás: a háború

A US-adminisztráció a líbiai partokra küldte hadihajóit a Kadhafi-rendszer úgymond gyilkos megtorlása ürügyén. Katonai beavatkozásra szólított – kihegyezve az Európai Unió csúcsainak ellentmondásait – csakúgy, mint az Arab Liga márc. 12-i csúcstalálkozója kérése (Szíria és Algéria kivételével). Sarkozy és a brit miniszterelnök, Cameron sietett is a kedvező válasszal.

Kadhafi rendszerének a nép bombázását folytató barbársága nem feledtetheti azt a sorsot, amit az USA az afgán és iraki népnek szán. A “humanitárius beavatkozás” képmutató nyilatkozatai és a «légi tilalmi zóna» mögött Líbia, szénhidrogénje, népe közvetlen imperialista ellenőrzése húzódik, és fenyegetést jelent a szomszédos Egyiptom és Tunézia forradalmi folyamata, sőt, Algéria és Marokkó szuverenitása és integritása ellen is. Újabb kísérlet az AFRICOM lábraállítására, az USA égisze alatt a kontinens katonai rendszerbe integrált beszorítására.
Emlékeztetünk, hogy 2001. szept. 11. után Kadhafi szerepet vállalt az USA “terrorizmus elleni háborús” operációiban. Az Al Kaida elleni harc lett annak indítéka, hogy az US-adminisztráció kihúzta a terrorista államok listájáról, s ne feledjük a gazdaság széleskörű privatizálását sem. Kadhafi megsokszorozta kezdeményezéseit a Nagy Közel-Kelet amerikai elvárásai teljesítésére, nevezetesen a nemzetek szétdarabolására. Jan. 14-én, a Szudán felosztására szentelt népszavazás kimeneteleként az amerikai kormány kihúzta az országot a «terrorizmust támogató államok listájáról».

Bizonyos az a tény, hogy Kadhafit a néptömeg elutasítja, mert mind minden népnek, a líbiainak is mélységes a szabadságvágya a tőle ezt megtagadó elnyomó rezsimmel szemben. Ugyanakkor a helyzet ellentmondásos. Van népi megmozdulás. De vannak olyan vonások is, melyek az imperialista erők által provokált és manipulált bizonyos afrikai helyzetekhez mérhetők, a klánok izgatása egymás ellen, visszatérés a törzsiséghez. Líbiában fel akarják használni a Kadhafi ellen fordult nagy törzsi vezetőket Cyrénaique és Tripoli megosztására, Líbia „szomalizására” (balkanizálására) és szétszórására.

Európa, Egyesült Államok…

Az imperializmus “humanitárius” ürügye csak porhintés. A líbiai katonai beavatkozás az USA óhaja, melyet a francia kormány szervilisen kiszolgál, közvetlen módon fenyegeti a tunéziai proletárforradalmat és az egyiptomi forradalmi felkelést. Figyelmeztetés a térség és a világ összes népe számára milyen káosz vár rájuk, ha meg merik kérdőjelezni az imperializmus dominanciáját: brutális intervencióval fogják helyreállítani a «rendet». Mert a pánik elérte őket. A francia munkáltatói lap, a La Tribune címe: «Ha az arab népek szolgálnak leckéül Európának?»

Az imperializmusnak nincs más útja válsága kezelése, mint általánossá tenni a népek elleni háborúkat. Ez a globális veszély hívta ki az ALBA-országok reagálását a Líbia elleni bármiféle katonai intervenció ellen, szuverenitásáért és területe egységéért, a népvagyon kifosztása ellen. De egyébként ez nem igazolja bizonyos erők kiállását a Kadhafi-rezsim mellett.

Ez a veszély Európára, az öreg imperialista hatalmakra is ránehezedik. Az EU csúcsain frissen kötött paktum az euróért új offenzívát kezd a dolgozók és népek, szakszervezeteik ellen, ugyanakkor kifejezi az esetleges európai felkelésekkel szembeni félelmét is.

A szigorítási politika a szociális likvidáció mellett kötelezi el magát: bércsökkentés, a nyugdíjak és a társadalombiztosítás megkérdőjelezése, a munkáltatók és a spekuláció javára.

Minden európai kormány, legyen az bal- vagy jobboldali, az EU-val és az IMF-fel erre vállal kötelezettséget a 2010-es, egész Európára kiterjedő mobilizációval szemben, a szakszervezeteket ezen destruktív tervek mellé próbálja felsorakoztatni a spanyol Zapatero kormány két szakszervezeti tömörüléssel kötött szociális paktuma mintájára.

Ugyanez a kérdés merül fel az Egyesült Államokban is az Obama-adminisztráció direktíváinak végrehajtásánál. Wisconsin állam kormánya vállalta a kollektív szerződések megsemmisítését, költségvetési megszorításokat, a közszolgáltatások destrukcióját, valójában pedig a szakszervezeteket akarják kiirtani. Wisconsinban és az USA-ban ismételt megmozdulásokon dolgozók tízmilliói fordultak ellene.

Harc az osztályfüggetlenségért

A munkásszervezetek harci védelme, a tömegek szervezése saját területükön, hogy az imperializmus ellen felegyenesedjenek – ez a proletár- és nemzetközi forradalmi mozgalom.

A IV. Internacionálé az I. Internacionálé felfogását vallja, mely szerint a dolgozók felszabadítása csak saját művük lehet. Ez a felszabadulás az osztály elemi szervezeteinek védelmén nyugszik, a szakszervezetekén, a tömegek önigazgatása forradalmi folyamatán, mely strukturálja a tőke kisajátításának mozgalmára irányuló mozgalmat.

Ezzel a céllal – és az imperialista rendhez, az EU-hoz, az IMF-hez és az ENSZ-hez kapcsolódó erők által felállított akadályok leküzdéséhez – szükséges a különféle eredetű munkáserők összekapcsolása a közös területen, a proletár osztályfüggetlenség alapján, hogy együtt építsünk a munkásosztály segítő, forradalmi irányú pártokat.

A dolgozók felszabadítása saját művük lesz

A IV. Internacionálé elítéli mindazokat, az úgynevezett baloldali vagy szélsőbaloldali erőket is, akik és amelyek az Európai Uniótól beavatkozást kérnek “a demokratikus átmenet biztosítására” Tunéziában vagy Egyiptomban. Habozás nélkül azokhoz fordulnak, akik évtizedek óta támogatták Mubarak és Ben Ali rendszerét, csak saját érdekeiket védik ezzel. A megoldás nem az EU-ban, az IMF-ben, az ENSZ-ben és Obama adminisztrációjában rejlik.
A megoldás a tömegmozgalmaké, csakis ezek tudnak az egész emberiség számára kiutat nyújtani.

A segítség, melyet a régió népeinek nyújthatunk, az, hogy hagyjuk őket dönteni saját jövőjükről. Tehát minden imperialista országban a beavatkozás minden formája ellen kell harcolni. Nemet kell mondani az Európai Uniónak és más imperialista államoknak, melyek közel 30 éven át fosztogatták Egyiptomot és Tunéziát az IMF tervei és az EU társulási egyezményein keresztül, erőltették a lakosság elszegényedését okozó privatizációkat, támogatták Ben Alit, Mubarakot és Kafhafit. Semmi legitimitásuk nincs ma ezen népek úgynevezett «segítségére» új «egyezményeket» és «reformokat» javasolva!

Ők maguk kötelezték januárban, az IMF-fel az élen, az algériai kormányt, hogy a 2009-ben és 2011-ben a gazdaság ellenőrzésére és a béremelésekre hozott intézkedéseket helyezze hatályon kívül. A tunéziai forradalom támpont Algériában is a nemzet és a nép védelmére az imperializmus ellen.

A IV. Internacionálé szekciói Latin-Amerikában, a Karib-térségben, Ázsiában, Afrikában küzdenek az imperializmus és a nemzeteket sújtó destruktív tervek ellen a nemzeti szuverenitásért, szigorúan a munkások, parasztok, bizonytalan helyzetű dolgozók, fiatalok tömegei mellett állnak mindenféle imperialista erők és katonai beavatkozás ellen.
A IV. Internacionálé szekciói, a francia, az olasz, az amerikai, saját imperializmusuk líbiai beavatkozása elleni harc első soraiban állanak.
A IV. Internacionálé európai szekciói részt vettek a beavatkozás, mindenféle intervenció elleni kampányban, az európai munkásaktivisták Kapcsolati bizottsága pedig az európai intézményekhez fordul az európai «parlament» teljes konszenzusa elutasításával, mely a Tunézia-Európai Unió társulási szerződésének felújításával próbálkozik.

Számunkra ez ugyanaz a küzdelem minden országban sajátos formában, harc az Európai Unió, annak az euró megmentéséért kötött paktuma ellen, vagy a wisconsini munkások szakszervezeteikért vívott csatája az USA-ban.

Európában, Amerikában, Afrikában vagy Ázsiában, minden népnek egy az ellensége: az amerikai és európai imperializmus.

Megismételjük: a Tunéziában és Egyiptomban zajló forradalmi folyamat, a régió népeinek felkelése minden földrész dolgozói és népei számára az elnyomás és a kizsákmányolás elleni harc legfejlettebb kifejezései.

Ez nem az “arab népek tavasza”. Ez a dolgozók, a népek nemzetközi harca a tőkés rendszer ellen, mely az emberiséget barbárságba taszítja.

A nép óriási többségének globális harca a tőkés kisebbség ellen.

A IV. Internacionálé szerint a világ dolgozóinak az imperializmussal szemben vannak közös érdekeik.

A IV. Internacionálé megerősíti a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése felhívását, melyet az algíri nyílt világkonferencián bocsájtott ki 2010. nov. 29-én: «a világon a rettenetes szenvedés ellenére a népek, a fiatalok és a dolgozók mindenütt felegyenesednek, keresik szervezeteik visszahódítását azért, hogy harcoljanak, ellenálljanak, visszaszerezzék jogaikat. (…)». Visszatérve az 1991. jan. 4-i barcelonai jelszóhoz: «Háborút és nyomorúságot előidéző kormányok, féljetek a népek felkelésétől! Le a háborúval! Le a kizsákmányolással!»

• Nemet az imperialista katonai intervencióra!
• Nemet minden beavatkozásra!
• El a kezekkel a népek harcától!
• Önrendelkezésük jogát a népeknek!
• Nemzetközi munkásszolidaritás!

*
* *

A IV. Internacionálé ezt a nyilatkozatot (a La Vérité 70. számában közzétett elemekkel együtt) vitára bocsájtja a munkásmozgalom irányzatait képviselő dolgozók, fiatalok, aktivák számára.

Számunkra, a IV. Internacionálé számára egy bizonyos: a világon új fejezet kezdődött. Új forradalmi hullám indult. Senki nem garantálhatja, hogyan végződik. De a Tunéziában elkezdődött forradalom azt mutatja, a dolgozók és fiatalok képesek felülemelkedni a forradalom útján elhelyezett akadályokon és a tőkés hatalmi rendszert megdönteni.

Ebből kiindulva, semmi nem lehet sürgősebb, mint az összes, osztályalapon álló független munkáserő összegyűjtése az ember ember általi kizsákmányolása felszámolására és a szocializmus felé vezető út megnyitása.

«A dolgozók felszabadítása saját művük lesz.» Ezt a feladatot csak magukat megszervezve teljesíthetik. Szükségük van szakszervezeteikre, politikai szervezeteikre.

A tunéziai munkásosztálynak szüksége van egy politikai pártra, mely képviseli a munkások, parasztok követeléseinek együttesét, mely elveti a volt rendszer kiigazítási kísérletét, elutasítja az imperialista beavatkozást, harcol azért, hogy az ország javai a népé legyenek.

Ezért a IV. Internacionálé Nemzetközi titkársága – a munkásmozgalmi hagyományoknak megfelelően – felhívja munkásaktivákat, dolgozókat, hogy hozzanak létre «Speciális tunéziai forradalmi (segély)alapokat», a forradalmi úton való haladás segítésére pénz gyűjtésével is.

2011. március 16., szerda

Általános mozgósítás

Valamennyi magyar szakszervezeti szövetség az Európai Szakszervezetek Szövetségének részvételével 2011. április 9-én 13. 30-tól a Hősök terén országos tüntetést tart a magyar kormány politikája ellen, a népet kifosztó adórendszer ellen, a devizahitelesek elveszejtése ellen, a magyar emberek megmentéséért.
Ennek érdekében hirdetünk általános mozgósítást, ami csak a haza végveszélye esetén szükséges. De a haza, otthonaink vannak veszélyben.
Nem támogatunk egyetlen pártot sem. Csak saját magunkat képviseljük.
Senki ne maradjon otthon. Hívjatok mindenkit. Értesítsetek mindenkit a közösségi portálokon, a facebookon, az iwiven.
Egymillió embernek kell az öklét rázni, hogy megértsék, a sokaság nem ezért szavazott rájuk!
Értesítsétek barátaitokat, ismerőseiteket. Vidékről is szervezzék meg az utazást. Készüljetek traszparensekkel, táblákkal. Készüljetek. Általános mozgósítással.

Nem nézzük tétlenül a növekvő társadalmi egyenlőtlenségeket!
Munkások jogait az Alkotmányba!
Biztos munkát, tisztes bért és nyugdíjat!
Európai béreket a tisztes megélhetéshez!
Ígéretek helyett munkahelyeket!
Igaz demokráciát Magyarországnak!
Nem tűrhetjük tovább a munkaügyi normák folyatos rombolását, a társadalmi visszafejlődést!
Magyarország is változást akar!
Magyarország is többet érdemel!
A közszolgáltatás köztulajdonát!
Oktatás, egészségügy mindenkinek!
Tisztes nyugdíjakat!
Demokratikus jogainkat!
Szakszervezeteink függetlenségét!
Fizessen a tőke!
Az elbocsátások megtiltását!
Az államadósság alkotmányba szorítására –NEM!