2015. november 29., vasárnap

Afgánokat toloncolnak vissza Magyarországra, amely nem fogadja őket: Belgiumnak meg kell akadályoznia!



A CRER / MRAX kommünikéje


Brüsszel, 2015. nov. 28.

Az utóbbi napkban számos hívást kaptunk azoktól a – sokszor fiatalkorú - afgán menedékkérőktől, akik a 127bis központban várják sorsukat. A Dublini egyezmény értelmében Belgium vissza akarja küldeni őket Magyarországra, amely országon keresztül léptek be a schengeni térségbe és ahol regisztráltatták magukat. Egyikőjük, A.S.: “Ott nincs semmi a menekültek számára, a rendőrség megver minket, nincsenek jogaink”. November 16-án utasították ki. 


Nov. 11-én a magyar külügyminiszter,  Szijjártó Péter kijelentette, hogy a “dublini rendszer halott” és országa nem fogadja el a migránsok visszaküldését más tagállamokból. A magyar kormány már júniusban kifejezte eme szándékát, és a szerb határon kerítést épített (azóta a horvát határon is). 



Az ország nacionalista bezárkózás ádozata. Nem akar és nem tud területén a menedékkérők számára méltó fogadtatást nyújtani. Emlékeztetőül a Dublini szabályozás (3.2 cikke) tiltja a visszaküldést, ha “komoly ok van annak feltételezésére, hogy a tagállamban a menedékkérelem folyamata és a fogadás körülményei rendszerhibásak.


Szeptemben végén a Svájci Menedékkérő Segítő Szervezet (Organisation suisse d’aide aux réfugiés, OSAR) felhívta a figyelmet arra, hogy az Európai Emberjogi Bíróság a közelmúltban “ideiglenesen felfüggesztett 3 Magyarországra átszállítást. Az osztrák Igazgatási Bíróság és több ugyanilyen német bíróság is úgy találja, hogy Magyarország nem biztonságos ország a menedéket kérők számára». Az OSAR tehát a svájci hatóságot felszólítja, függesszék fel a magyarországra visszaküldéseket. 

Méginkább jelzésértékű: nov. 26-án a kérdés eldöntésére felszólított holland államtanács elismerte, hogy Magyarország az embertelen bánásmód kockázatát jelenti. 


A realitást mellőzve Belgium habozás nélkül az afgán menekültek kiutaasítását részesíti előnyben.



Azonban a visszaküldések döntését megsemmisítheti az Idegenek Jogi vita Tanácsa. Menedékkérelmi ügyvédekhez fordulunk azok ügyében, akiket a Magyarországra kiutasítás fenyeget, hogy gyorsan cselekedjenek és minden tegyenek meg, hogy megakadályozzák.

Követeljük, hogy Belgium állítsa le ezeket a visszatoloncolásokat Magyarországra, biztosítson a jelenlegi menekülteknek méltó szállást és védelmi kérésüket igazságosan bírálja el.



DES AFGHANS EXPULSÉS VERS LA HONGRIE,
QUI NE VEUT NI NE PEUT LES ACCUEILLIR :
LA BELGIQUE DOIT EMPÊCHER CES RENVOIS!


Communiqué CRER / MRAX
Bruxelles, 28 novembre 2015 - Nous avons reçu ces derniers jours de nombreux appels de demandeurs d’asile afghans – parfois très jeunes – détenus au centre de rapatriement 127bis. Sur la base du règlement Dublin, la Belgique veut les renvoyer en Hongrie, pays par lequel ils seraient entrés en Europe et oú ils auraient laissé leurs empreintes. L’un d’eux, A.S., nous disait être terrorisé á l’idée de retourner en Hongrie: “Vous savez comment est la situation lá-bas pour les réfugiés, il n’y a rien, aucun accueil, la police nous frappe, on n’a pas de droits”. Il a été expulsé le 16 novembre.



Le 11 novembre, le Ministre des Affaires étrangères hongrois Peter Szijjarto a réitéré que le “système de Dublin est mort” et que son pays n’entendait plus accepter les renvois de migrants en provenance d’autres États membres de l’UE. Le gouvernement hongrois avait déjá exprimé cette position en juin dernier, tout en annonçant la construction d’un mur á la frontière avec la Serbie et la Roumanie (depuis, les autorités ont érigé une deuxième clőture anti-migrants á la frontière avec la Croatie).



En proie á un repli nationaliste, le pays ne veut ni ne peut assurer un accueil digne aux demandeurs d’asile sur son territoire. Rappelons que règlement Dublin (art. 3.2) interdit les renvois vers un État membre lorsqu’il y a “de sérieuses raisons de croire qu’il existe dans cet État membre des défaillances systémiques dans la procédure d’asile et les conditions d’accueil des demandeurs”.


Fin septembre, l’Organisation suisse d’aide aux réfugiés (OSAR) rappelait que la Cour européenne des droits de l’Homme avait récemment “suspendu par mesures provisionnelles trois transferts vers la Hongrie. La Cour de droit administratif autrichienne et différents tribunaux administratifs allemands ont également estimé que la Hongrie n’est plus un pays sűr pour les demandeurs d’asile”. L’OSAR invitait donc les autorités suisses á suspendre les renvois vers la Hongrie.



Fait encore plus significatif : ce jeudi 26 novembre le Conseil d’État des Pays-Bas, appelé á trancher sur la question, a reconnu que les renvois vers la Hongrie impliquent le risque d’un traitement inhumain ou dégradant.



Préférant ignorer cette réalité pour “désengorger” son système d’accueil, la Belgique n’hésite pas á placer en détention des réfugiés afghans afin de procéder á leur expulsion.



Mais les décisions de renvoi peuvent être annulées via un recours au Conseil du contentieux des étrangers. Nous exhortons les avocats des demandeurs d’asile – afghans ou d’autres nationalités – actuellement menacés d’expulsion vers la Hongrie á réagir vite et á faire tout le possible pour empêcher ces renvois.

Nous exigeons également que la Belgique arrête les renvois vers la Hongrie et assure aux demandeurs d’asile présents sur son territoire un accueil digne et un traitement juste de leur demande de protection.

Az Iszlám Állam fegyveresei által elkövetett szexuális erőszak – soha nem látott bűncselekmény a háborúk történetében

Zainab Bangura sierra leonai politikus, 2012 óta az ENSZ főtitkárságának különleges képviselője a konfliktusok idején elkövetett szexuális bűncselekmények dossziéjának gondozója. A quebeci (Kanada)  Le Soleil publikálta cikkben beszél azokról a borzalmakról, amelyeket a terror jegyében az Iszlám Állam harcosai követnek el a nők ellen a megszállt országokban.
Zainab Bangura, az ENSZ főtitkársága speciális képviselője © REUTERS
Zainab Bangura Québecben járva nyilatkozott még a nyáron. A Sierra Leona-i politikust jelenleg a konfliktusok idején a nőket érő erőszak vizsgálatával bízta meg az ENSZ.  Elmondta, hogy az Iszlám Állam emberei hogyan «intézményesítették»  a nőkőn tett erőszakot: "Nyilvános piacokon meztelenül állítják ki őket listával, melyen szerepel koruk függvényében az ár és a szexuális rabszolgák használati útmutatója."
"Minden országban, ahol a vezetőkkel találkoztam az országukban elkövetett szexuális bűncselekmények kapcsán, csend van és tagadás. Az Iszlám Állam viszont szeret beszélni az atrocitásokról …".
Zainab Bangura vérfagyasztó történetekről számolt be. Egy fiatal nőt 22-szer adtak el, minden alkalommal bevarrták, hogy szűznek tűnjék. Vagy egy kéthónapos terhes asszonyt elraboltak, a kezükbe eső eszközökkel elvetéltették, nehogy hitetlen utódot hozzon a világra.

"De ennek semmi köze az iszlámhoz!"

"Többször megerőszakolják őket, hogy a hóhérok szaporodjanak. Gyereket akarnak az ő modelljük szerint, hogy államot alkothassanak".  Az IÁ azon szexuális rabszolgái, akiknek sikerül elmenekülniük, hontalan gyermekeket szülnek, mert számos állam csak az apaság révén ismeri el őket. "Több tízezer bébinek nincsenek papírjai.  A probléma óriási, törvényi reformmmal próbáljuk megoldani."

A konfliktusok idején a nők ellen elkövetett erőszak problémáját annál is inkább nehéz kezelni, mert az IÁ a vallást használja fel borzalmai elkövetésének magyarázatául. "De ennek semmi köze az iszlámhoz!", tiltakozik Zainab Bangura. "Az IÁ vezetői jól tudják, hogy a társadalom elembertelenítésének legjobb eszköze az, ha a nőkre, gyermekekre vetik rá magukat …". Az Iszlám Állam 150 000 dinárban határozza meg az 1 és 9 év közötti gyermekek árát (kb 120 dollár), egy negyvenéves asszonyért 40 dollárt kérnek.  

2015. november 28., szombat

GONDOLKODÓ AUTONOMOUS BOOKSHOP



CÍM: 1012 BUDAPEST, LOGODI U. 51.
NYITVATARTÁS: HÉTKÖZNAPOKON 12 ÉS 17 ÓRA KÖZÖTT
E-MAIL: GONDOLKODO@ CITROMAIL.HU

Munkásmozgalmi könyvek
(osztálytudat-fejlesztés, a marxi alapok forradalmi továbbvitelének esélye – világforradalom vagy rothadás)
Forradalomelemzések, szociológiai megközelítések, életrajzok, történelmi eseményekről szóló leírások-monográfiák meg utópiák: Marx, Engels, Lukács György művei, Kropotkin válogatott művei, Kassák, Sinkó Ervin, Rosa Luxemburg, Morus, Campanella...
Osztályharcos elemzések-analizálások, "bolsevik" sáskajárások, rajzok-támadások: Hoerle, Seiwert, Vajda, Moholy, Lenin, Buharin, Traven, Trockij, Jean Barrot, Mumford, Ernst Bloch, Korsch,Bordiga, Pannekoek, Justus Pál, Hobsbawm, Gorkij, Szabó Ervin, Ian Kershaw, Castoriadis, Thomas Münzer, Bahtyin, William Morris, Camette, Mahno, Guy Debord és más szituacionisták, operaismo,Communization, tanácskommunisták: Rühle, Gorter, Mattick, Henri Simon stb.
Németül, franciául, angolul és más nyelveken is!
Munkásmozgalmi újságok, brosúrák
(történelmi metszetek, tájékozódás, viták, érvek és ellenérvek, a forradalmi történelmi materializmus szemléletmódja, módszere elsajátításának lehetősége)
Az Échanges et Mouvement kiadványai, Abolishing the Borders from Below magazin, az ICC folyóiratai és újságai, IKCs-ICG-újságok számos nyelven; anarchista-kommunista csoportok kiadványai, Barikád füzetek és egyéb kiadványok, a K. Újság csoport kiadványai, a Részeg Hajó újság , az Eszmélet folyóirat régi és új számai, Revolutionary Perspectives magazin, tarkabarka kor-körkép.
Ect ect
GONDOLKODÓ AUTONOMOUS BOOKSHOP
ADDRESS: 1012 BUDAPEST, LOGODI U. 51.
OPEN: FROM 12 NOON TILL 5 P.M. ON WEEKDAYS
E-MAIL: GONDOLKODO@CITROMAIL.HU
Books and pamphlets about the history of labour movement, works of classist authors (Marx, Engels, Pannekoek, Korsch, Bakunin, Makhno etc.), publications of classist groups in various languages, music (agitative music, protest songs, hard core, noise, anarcho-punk, medieval music etc.), classist movie (Pontecorvo, Lucik, Godard, Debord, Pasolini, Buñuel, Eisenstein etc.) and more.
http://gondolkodo. mypressonline. com/

Az Iszlám Állam gazdálkodása


A szíriai katonai hadműveletek kezdetén a nagyhatalmak az USA-val az élen a Bachar al-Assad rezsimmel szembeni ellenzéket finanszírozták és fegyverezték fel. Mégpedig három csoportot: a Szabad Szíriai Hadsereget (a mára teljesen marginalizálódott úgymond «mérsékelt ellenzéket»,), az al-Nosra Frontot (Al Kaida) és az Iszlám Államot. A két utóbbit az Arab-öböl államain keresztül. Az amerikai állami segítséget a gazdag Katar és Szaud-Arábia támogatására fordították.
Az Iszlám Állam 200 000 km2 területet igazgat 10 millió lakossal Szíriában és Irakban. Az Iszlám Állam biztosítja a «kalifátus» működését, fizeti a harcosok havi 500 dolláros bérét, a «mártírok» családjának nyugdíját, az adminisztrációs gépezetet, a falvak igazgatását, az iskolákat, az egészségügyet, stb. Mindezen túl fegyvereket, gyógyszereket, egyebeket kell vásároljon a nemzetközi kereskedelemben.
Az Iszlám Állam költségvetését 2 milliárd dollárra becsülik. A CIA szerint az iraki olajkutak 15 %-át birtokolja, ezen felül a szíriai kutakat, ezekkel napi 40 000 barrel olajat termel, melyet 50 %-kal olcsóbban ad a piacon, tehát napi 1,5 millió dollár a hozadéka. Ezt az olajat továbbítja a török Ceyhan kikötőbe és adja el a nemzetközi piacon. Hybaskova asszony, az EU iraki nagykövete szerint az Európai Unió országai vásárolják meg ezt az olajat.
Az Iszlám Állam kontrollálja az elfoglalt városok bankjait is, az összeg egymilliárd dollár lehet. De hogy ezen összeg rentábilis legyen, szintén a nemzetközi piacokon kell mozogjon dollárral, szaudi riállal, török fonttal megtömött bőröndök cirkuláltatva. 
Az Arab-öböl, Törökország gazdagjai is hozzájárulnak az al-Nosra és az iszlám Állam fennmaradásához.

Egyik oldalról a Nyugat harcol az Iszlám Állam ellem, a másikról pénzeli és felfegyverzi azt. 


2015. november 27., péntek

A bombák alatt a szíriai nép

A nagyhatalmak és szövetségeseik játéka Szíria és népe ellen a legszörnyűbb barbárság




A francia hadsereg parancsnoka szerint három nap alatt a francia légierők annyi bombát dobtak le Sziriában, mint előtte három hét alatt. Az amerikaiak szintén növelték bombázásukat. Az oroszok stratégiai bombázást alkalmaznak és nagyhatósugarú rakétákat küldenek területükről.
A terrorizmus elleni harc jegyében a bombázásokat fokozzák és Szíria népe ismét a kalapács és az üllő között találja magát. Egyik oldalról az Iszlám Állam terrorja, a másikról a népességet érintő bombázások.

Négy év óta a nagyhatalmak és szövetségeseik (közöttük már a magyar kormány is) Szíriát és népét a legszörnyűbb barbárságba vetik. Az általános válsághelyzetben mindenki a saját részvétele kártyájával játszik. A kezdet óta a tűzben több vasat tartó Obama adminisztráció az amerikai uralkodóosztály egy szegmense offenzívájával találta magát szembe, amely az USA nagyobb szerepét kéri számon a republikánusokon keresztül. Ebben a válsághelyzetben Oroszország és Irán beavatkozása negatív reagálást váltott ki az USA-ban és utóbbinak a kataklizma-helyzethez alkalmazkodni kell. A francia kormány, amely az orosz és iráni beavatkozást Bachar al-Assad rezsimének segítséseképpen értékelte, keresi az egyezséget az oroszokkal. Pillanatnyilag Obama még nem válaszolt pozitív módon Hollande elnöknek e kérésére. Az amerikai adminisztráció két fő pillére  a régióban, Szaud-Arábia és Izrael de facto egyesülnek abban, hogy Irán képezi a fő veszélyt és nem az Iszám Állam. Ez az oka annak, hogy a katari és szaudi «magánalapítványok» bőkezűen folytatják az IÁ szükségleteinek kielégítését. A másik amerikabarát pillér, Törökország a kurdokat tekinti az IÁ-nál is nagyobb veszélynek és a kurd miliciák ellen összpontosítja offenzíváit. A kurd miliciák ellen, amelyeket Szíriában amerikaiak finanszíroznak, látnak el fegyverekkel és tanácsadókkal. Ebben a helyzetben az amerikai adminisztráció kénytelen az ellentmondásokra rájátszani – következményeit a szír nép viseli halottak százezreivel, sebesültek millióival és a lakosság több mint felének menekülésével... 

2015. november 26., csütörtök

Rendszerváltás – ezt akartuk?


M E G H Í V Ó
Rendszerváltás – ezt akartuk? című beszélgetésre


Beszélgetéssorozatunk 2015. őszi harmadik rendezvényének témája a rendszerváltás értelmezése és értékelése történelmi apektusból.

A rendszerváltás értelmezése és értékelése sokban függ az olyan történelmi kérdések megválaszolásától, mint például: miért nem védték meg a munkások az állami tulajdont? Vagy: hogyan igazolta a hatalmi elit a kapitalizmus visszaállítását? Miféle szervezetek voltak a munkástanácsok? Miért hamisítják meg a magyar történelem alapvető folyamatait? Mi a neohorthysta szellemi restauráció? Horthy vagy Ságvári? Nemzeti önismeret vagy nemzeti öndicséret? Mi az értelme a nacionalista agymosásnak?

A beszélgetés időpontja: 2015. december 5. szombat, 10.30-tól 14 óráig.

Helyszín: Budapest VI. Városligeti fasor 46. (Bánya-, Energia- és Ipari Dolgozók Szakszervezete – BDSZ)

10.30–10.40  Vers Kemény András

Témák és előadók

10.40–11.10 Rendszerváltás és történetírás
Előadó: Krausz Tamás, történész, Oroszország-szakértő, egyetemi tanár, az Eszmélet c. folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke (https://hu.wikipedia.org/wiki/Krausz_Tam%C3%A1s)

11.10–11.40 Munkástanácsok létrejötte és munkája
Előadó: Nagy Éva, az Eszmélet c. folyóirat szekesztőbizottságának tagja, http://archiv.dunaferrvasas.hu/letoltheto/mrp.pdf

11.40–12. Munkások és a rendszerváltás
Előadó: Bartha Eszter, az Eszmélet c. folyóirat szekesztőbizottságának tagja, http://keleteuropa.elte.hu/bartha.html

12.10–13.30 Hozzászólások, vita.
Vitavezető: Droppa György

13.30–14.00 Hasznosi Judit karnagy vezetésével fellép a Ságvári Endre Ének- és Szavalókórus, harmonikán kísér Szilva.

Ismét lesz hozom–megosztom piknik.

Az esemény után a Ságvári Endre Ének- és Szavalókórus próbát tart, amire mindenkit nagy szeretettel és lelkesedéssel várunk.

A rendezvény költségeihez szolidaritási támogatást – 100-500 Ft –  kérünk.

A bombázások




24 órás bombázás = 2,5 millió euró

A háborúkhoz közvetlenül vagy közvetetten köthető kiadásokat napi 5 milliárdra becsülik. Ebben - a szatellitek figyelőrendszerén kivül - a bombázások a legköltségesebbek. Szíriában, amelyet Franciaország bombáz, két muníciótípust használnak, az amerikai GB-12-es lézerirányításút (20.000 euró egységenként) és a francia Sagem A2SM-jeit (250.000 euró egységenként). Mindkettőt 135 milliós eurós Rafale repülőgép dobja le, amelynek egyórás repülése az adófizetőknek kb. 40.000 eurójába kerül.
Egy teljes napi bombázásnak tehát 2.5 millió euró az ára. A földi háború olcsóbb. Egy Saint Etienne-ben készülő Famas támadófegyver - modell szerint - 2000-3000 euró, a muníciónak darabja 25 eurócent… ami többek között megmagyarázza az USA Power Air-doktrínáját, vagyis: a levegőben maradni, nem leszállni a földre és minimális emberveszteséggel a fegyvergyárosokat gyarapítani. Egy joystick-kel és egy drónnal mindent bombázhatunk kényelmesen a fotelben ülve.
Afrika bombaeső alatt
Egy példa: legutóbb 10 milliárd dolláros fegyvereladási szerződést írt alá Franciaország és Szaúd-Arábia. Hivatalosan Jemen lerombolására, de a szállítmány sorsának követésére utaló kitétel nélkül. A Közel-Kelet valóságos aranybánya a fegyvergyárosoknak, évente 70 milliárd dollárt söpörnek be (Franciaország exportja jó 18 %-kal nőtt). Afrika a leginkább bombázott földrész és itt készítenek legkevesebb bombát.
A múlt év nov. 5-én a nigériai légierő bombázta a Boko Haram iszlamista csoport állásait az ország délkeleti részén.  2015 januárjában a csádi hadsereg harci helikopterei bombázták a nigériai Gamboru várost (észak-kelet) a kameruni határ mellett, melyet a Boko Haram tartott kezében. Februárban az egyiptomi légierő bombázta az Iszám Állam líbiai állásait, és Szudánban a dél-szudáni felkelők északon bombázták Bentiu olajvárosban a kormányerőket, mialatt Nigerben a nigériai határ közelében azonosítatlan repülők civil falvat bombáztak.
Márciusban líbiai vadászgépek bombázták a maitiguai repülőtér légibázisát Tripoli külvárosában. Áprilisban Kenya bombázta a szomáliai shebabok két táborát és ugyanabban a hónapban két emigráns menekülthajót bombázott az egyiptomi tengerészet. Májusban a szudáni kormány bombáztatott a Nouba-hegyek térségében Kordofan államban, délen.
Ugyanabban a hónapban Kivu északi részén a kanyabayongai MONUSCO tranzittábort bombázta a kongói hadsereg. Júniusban a nigériai hadsereg Borno államban a Boko Haram által elfoglalt négy falut bombázta, miközben a líbiai Benghaziban a rezidenciális zónát bombázták, az USA Líbiában  pedig még mindig Adjabiyat, ahol egy dzsihadista gyűlést fedeztek fel. Az év mérlegét ugyan nem állították fel, de a fegyverkereskedők nagyon jó periódust zártak.
A bombázások kieszelése
A sors iróniája, hogy Afrikában találták ki a történelem első légibombázását. Az első nagy háborúhoz (1914-18) kötődik, az olasz katonaság 1911-ben használta először.
Líbia, abban az időben Tripolitaine, az Ottomán Birodalom része, Olaszország pedig látván késedelmét az afrikai gyarmatosítás versenyében, eldöntötte, hogy erre a földre veti rá magát. Ennek érdekében támadt az az ötlete, hogy bombákat dobjon a megfelelő földi inzvázió előkészítésére. A következő évtől a franciák is bombázták a levegőből Marokkót és Libanont, Amerika pedig Nicaraguát és Hondurast rohanta le … lábon.
Vissza kell gondolnunk az amerikai Wright-fivérekre, akik 1903 decemberében az első történelmi repülést hajtották végre Észak-Karolina dűnéin. Szép repülés volt, de a világ egy része azonnal elkezdett aggódni: mi lesz ha a repülőt háborúkra fogják használni a jövőben? A Wright-fivérek aztán éppen Olaszországban demonstráltak gépükkel. A folytatás ismert. Az USA-ról nem is beszélve, amely a második világháború vége óta hivatalosan is 22 ország területét bombázta… És valószínüleg nincs még vége…

2015. november 25., szerda

A nőkkel szemben elkövetett erőszakos cselekmények elleni világnap











A világban minden harmadik nőt megvernek, megerőszakolnak, bántanak élete során.
November 25-én van a nőkkel szemben elkövetett erőszak elleni harc ENSZ-világnapja, melyet 1999 óta tartanak meg. Célja, hogy a nők jogait helyezze előtérbe, a közvéleményt mozgósítsa, érzékennyé tegye és informálja a nők helyzetéről.  

Európában minden ötödik nő élete során fizikai vagy szexuális bántalmazást szenved el, majdnem minden második pedig pszichikai erőszakot – jelzi az EU alapjogi ügynökségének vizsgálata.

Jelentés a polgárháborúból

Írta: Balázs Gábor

Bizony mondjuk néktek, hatalmas a baj. Ez már azoknak is szinte kiszúrja a szemét, akik soha semmit sem vesznek észre: Iszlám Állam, terrorizmus, a „menekültkérdés”, a tőkés rendszer perifériáinak elképesztő barbarizálódása, a tőkés rendszer centrumának elképesztő barbarizálódása, az összeomló államok, az európai feláldozott generáció, egy kínai munkás egy átlagos napja...és úristen, mi van ha ezek a jelenségek még össze is függenek egymással?

„Sens-tu comme un parfum de révolution qui flotte dans l'air?

 Par delà les nations, la révolte est planétaire

Ca ne sent pas la rose, non, ça sent plutôt le souffre

De ces moments de l'histoire où la roue tourne jusqu'à t'en couper le souffle”

Bizony mondjuk néktek, hatalmas a baj. Ez már azoknak is szinte kiszúrja a szemét, akik soha semmit sem vesznek észre: Iszlám Állam, terrorizmus, a „menekültkérdés”, a tőkés rendszer perifériáinak elképesztő barbarizálódása, a tőkés rendszer centrumának elképesztő barbarizálódása, az összeomló államok, az európai feláldozott generáció, egy kínai munkás egy átlagos napja...és úristen, mi van ha ezek a jelenségek még össze is függenek egymással?


Ha a mai válság a tőke értékesülésének válsága, az egyre fogyó emberi munka egyre kevesebb értéket, s így persze egyre kevesebb profitot hoz létre – ráadásul ennek a folyamatnak a tartalékai is kimerülni látszanak? Ha az utolsó kísérlet a rendszer fenntartására a neoliberalizmus volt, azaz a hitelezés, „a felvett, mielőtt realizált profit”? Ha a munka egyre kevésbé hasznos az társadalmi gazdagság teremtésében, aminek következtében a munka kizsákmányolásán alapuló valós értéktöbblet-termelés egyre inkább lehetetlenné válik? Ha az 1970-es évektől kezdve, a harmadik ipari forradalom, a mikro-elektronika forradalma olyan arányban tette „feleslegessé” az emberi munkát, hogy többé már semmiféle kompenzációs mechanizmus sem képes a kiegyenlítésére? Ha ettől kezdve az árutermelő rendszer a túlélését elsősorban a „fiktív tőkének” köszönheti, azaz annak a pénznek, ami nem az emberi munkaerő termelő folyamatából létrejövő érték eredménye, hanem a spekulációé és a hitelé, és amelynek nincs más alapja, mint a jövőben realizálandó profit (amely hatalmas ugyan, de éppen a realizálása lehetetlen)? Ha ma már nem a kapitalizmus „ciklikus” vagy „növekedési” válságát éljük, hanem egy hosszú történelmi korszak végét, amikor nem tudhatjuk, hogy a jövő vajon jobb világot hoz-e számunkra, vagy olyan szörnyű korszakot, amelyben az emberiség nagy többségét egyszerűen nem lesz többé hasznos még kizsákmányolni sem, amelyben az emberek többségükben „feleslegessé” válnak (a tőke értékesülése számára)? Ha neo-keynesiánus „gazdaságélénkítő” csomagok, éppúgy mint a megszorító intézkedések, teljesen esélytelenek a válsággal szemben, mert képtelenek „munkahelyeket teremteni”: az alapprobléma éppen az, hogy „vége a munkának”?



A kapitalizmus perifériája közben a teljes barbárságba zuhan: a végórák az ún.„utolérő modernizáció” bukásával kezdődtek valamikor a kilencvenes évek elején. A periférián a mostani összeomlás a neoliberális kísérlet (Kadhafi Líbiája talán a legtipikusabb példa minderre) végső kudarcát is jelzi. Mindeközben a kapitalizmus előre menekül: egy olyan új, permanens világ-polgárháború felé, amely már nem imperialista nagyhatalmakat állít szembe egymással a világ újrafelosztásáért, hanem állandó rendfenntartást jelent a széteső államok romjain az érték áramlásának a fenntartásáért.



Egy olyan rendszerben ,melyben már senki nem tudja irányítani az elszabadult gépezetet.


A világ-polgárháború

Mindez azzal jár együtt, hogy azok a periféria-területek, melyek képtelenek résztvenni a harmadik ipari forradalomban lassan nem hogy „lemaradnak”, vagy éppen továbbra is „fejlődő országokként” vegetálnak, hanem egyszerűen az összeomlás szélére jutnak, olyan távol kerülnek a tőke értékesülésének bizonyos standardjairól, hogy a felzárkózásuk lehetetlenné válik. Márpedig ebben a rendszerben, aki nem vesz részt a tőke értékesülésének folyamatában, az egyszerűen felesleges.


A mai globalizációban tehát nem csak arról van szó, hogy a metropoliszok és a periféria közti szakadék egyre növekedik, hanem mindez immár azzal is jár, hogy a perifériára nem az akár csak stagnálás, vagy az igen lassú fejlődés jellemző (amely relatív visszaesés); hanem a tökéletes társadalmi szétesés. A centrum-országokban is megfigyelhető persze, hogy az állam ha nem is tűnik el teljesen, de megszűnik  „ideális kollektív tőkésnek” lenni, minden olyan (elsősorban szociális, újrelosztási, regulatív) funkciója fokozatosan leépül, amely nem a válság menedzselésének represszív-rendfenntartó elemeinek szolgálatában áll. A periférián azonban ennél is tragikusabb folyamatok mennek végbe: a tőkés rendszer újratermelése és az állami rendszerek teljes szétesésének lehetünk tanúi. A közszolgáltatások lényegében eltűnnek, az állami adminisztráció felszámolódik, az államokból nem marad más, mint a represszív-elnyomó hatalom szerve, amely fokozatosan barbarizálódik. A dezorganizáció és az elszegényedés óceánjaiban persze nem lehetetlen, hogy néhány kis sziget, ahol az értéktermelés nem áll meg, amely képes bekapcsolódni a globális világgazdaságba, fennmarad, azonban maga a hagyományos értelemben vett „nemzetgazdaság” lényegében megszűnik létezni, csupán ezen a néhány szigeten képesek a multinaconális cégek fenntartani a legtöbbször a környező óceánnal semmiféle kapcsolatban nem levő termelést (amely leginkább nyersanyagra vagy végtelenül olcsó munkaerőre alapozódik). A periféria országainak gazdaságának többi részében pedig visszatér valamiféle modernizáció előtti rablógazdálkodás, amelyben különböző etnikai és/vagy vallási csoportok ugranak egymás torkának a kapitalista konkurenciaharc más eszközökkel való folytatásában. A szociális intézményeket felváltják a fegyveres banditák. Az állami elitekből etnikai/vallási rablóvezérek lesznek, milíciák fejei, klánok élén álló condottiere-k vagy éppen a „terrorrizmus” vezetői.



Irak, Szíria, Líbia, Afrika egy jó része (vagy mondjuk, hogy Kelet-Európa is mutat erre utaló jeleket?) tragédiája nem egyszerűen a háborúkból ered vagy éppen az iszlámizmusból (a dolog éppen fordítva áll, mint erről szólunk később hosszasan): a tőkés rendszer kegyetlen logikája törli el ezeket az országokat a föld színéről, tizedeli népességüket, löki őket a sötét barbárság karjaiba – és persze hozza határainkra a kétségbeesesett emberek százezreit, akiknek tényleg nincs más választásuk, mint a menekülés. 

   

Ebből a tragikus helyzetből következik, hogy súlyosan félreértik az igazi nagy téteket azok, akik továbbra is egy-egy ország (természetesen elsősorban az Egyesült Államok) egyébként persze meglevő nemzeti érdekeiből táplálkozó imperializmusából akarnak megérteni bizonyos jelenségeket: manapság az imperializmus („az ideális kollektív imperializmus”) fő tutora és aktora még mindig az Egyesült Államok ugyan, de ez az imperializmus immár kollektív (részét képezi természetesen a NATO, a világgazdaság különböző intézményei stb.), a „demokráciák” (a centrum) kollektív védekező mechanizmusa a tőke értékesülésének folymatatát veszélyeztető jelenségekkel szemben.



Ez Robert Kurz kifejezésével a világ-polgárháború. Az érték értékesülésnek folyamatának a fenntartására irányuló permanens globális méretű rendfenntartás, melynek a legfontosabb tétje a centrum országoktól távol tartani azokat a jelenségeket, melyek a tőke logikájának érvényesülése útjában állnak. A dolog persze úgy áll, hogy ezeket a jelenségket éppen a tőkés rendszer válsága okozta (az „utolérő modernizáció” kudarca), mint láthattuk a fentiekben. Ez egyrész jelenti az imént emlegetett „érték-szigetek” védelmét a barbarizmus óceánjában (ez főleg a nyersanyag megvédését jelenti, vagy éppen az „európai civilizáció kincseiét”, mint Szíriában), de leginkább mégis a centrum oltalmát a periféria egyszerűen feleslegessé vált embereitől.



Ezért (hogy Kurz metaforját vegyük kölcsön) például a „terrorizmus” elleni háborúban, mind az „1914-esek” (akik a háború kétségtelen képmutató jellegére hivatkozva valamiféle imperializmus-ellenes egységre szólítanak fel a nyugati progresszíó elemeitől Asszadon át Putyinig), mind az „1941-esek” (akik a „civilizáció védelmében” hívnak harcba a valóban elképesztően barbár „iszlamistákkal” szemben) egyszerűen történelmi korszakot tévednek. 


A frontok már nem itt vannak: a barbárság immár maga a rendszer.



Az „iszlámizmus” kérdéséről



A tőkés rendszer egyik perifériáján, a Közel- és Közép-Keleten, az államok összeomlása azzal is együtt járt, hogy az itt létrejövő Iszlám Állam a szó szoros értelmében nem is állam: bűnszervezet, tulajdonképpen egy modern, globális condottiere-sereg, amely elsősorban a klasszikus szervezett bűnözés iparágaiból (fegyverkereskedelem, emberrablás, bérgyilkosság, védelmi pénzek, rablás stb.) él. A hozzáértők szerint az Iszlám Állam bevételeinek jóval nagyobb része érkezik a szervezett bűnözés ezen fajtáiból, mint például az olaj-eladásból. Ha jelzőt keresünk ennek a szervezetnek a leírására, akkor jóval kevésbé az iszlámista kifejezés a legjellemzőbb rájuk, mint az, hogy ez egy szervezett bűnözői csoport, egy jól menő globális vállakozás, amely azokon a területeken működik, ahonnan az államhatalom egyszerűen eltűnt. De ez nem csak az Iszlám Államra igaz: a maghrebi Al-Kaida, a nigériai Boko Haram, szomáliai Al-Shabbab: mind elsősorban igen jól menő válllakozások is.  



Ebben az értelemben az Iszlám Állam mintegy a globális kapitalizmus barbár kiegészítője, sötét másik oldala, a forgács, ahol vágják a fát: távolról sem valamiféle helyi, autochton, tradicionalista lázadása a helyi törzseknek, hanem egyfajta globalizált megszálló hadsereg, amely olyan területeken virágzik, melyek társadalmi, gazdasági és politikai tekintetben összeomlottak. Nem véletlen a külföldiek igen magas száma, mint ahogy az sem, hogy az Iszlám Állam terrorja sújtja a helyi szunnitákat is, ha azok nem hajlandók alávetni magukat a kalifátusnak.


Az „iszlámizmus” megmagyarázására szolgáló mainstream dalt jól ismerjük, hiszen ugyanabból a kottából éneklik nekünk a „jó szándékú” balos galambok és a gonosz, jobbos héják. A kotta neve a kulturalizmus: az iszlám összeegyeztethetetlen a „nyugati értékekkel”, túl a merénylőkön, túl a terrron végül is az a helyzet, hogy az iszlámnak, mint iszlámnak, és az iszlám vallású embereknek semmi keresnivalójuk a zsidó-keresztény gyökerekre épülő Európában.



Az őszintébbek egyenesen az iszlám jelenléttől akarnának megszabadulni, a szofisztikáltak csak az „iszlámo-fasizmus” elleni háborúra szolítanak fel természetesen a terrorcselekmények apropóján. Előbbiek kereken a civilizációk összecsapásáról beszélnek (akár a terroristák egyébként), míg utóbbiak csak a „kultúrák közti párbeszéd” fonotsságára hívják fel a figyelmet társadalmi harmóniánk érdekében. Persze mindkét esetben ugyanarról van szó: ezek az emberek meg vannak győződve róla, hogy az „iszlámizmus” (ez ma már egyenlő a terrorizmussal, manapság már senkit sem érdekel, hogy ez tulajdonképpen semmi más, mint a „politikai iszlám”: azaz bizonyos társadalmi-politikai szabályok egy vallásból való eredeztetése – ez Európai összes konzervatív-keresztény pártjára is igaz, pl. a „család egy férfi és egy nő” stb., már ha egy szempillantásig komolyan vesszük őket...) a tradícionális iszlám kultúrában gyökereződik, a mostani együttélési problémák pedig elsősorban kulturális gondok. A héják szerint az iszlámizmus (végső soron a terrorizmus is) az iszlám alavető jellegzetességeiből következik, a galambok szerint a terroristák, az iszlámisták csak „félreértik”, „rosszul interpretálják” az iszlám vallást. Mint látható a két olvasatban a kulturalizmus magyarázó erejében való hit közös.



Ha azonban vesszük a fáradságot és közelebbről szemügyre vesszük az iszlám fundamentalizmust, mint társadalmi jelenséget, akkor ezek a kulturalista magyarázatok rögtön nevetség tárgyává válnak: ahogy Norbert Trenkle fogalmaz egy írásában, „az iszlámizmust az iszlám vallás szabályai felől megérteni olyan, mintha a nácizmust a Nibelung-énekből vagy az Edda-énekekből próbálnánk megmagyarázni”. Hát igen.



Ez a hasonlat egyébként azt is jelenti, hogy természetesen az iszlámisták noha fennhangon hivatkoznak a Korán különböző verseire (ahogy a nácik is imádták ezt a germán mitológiát használni, gyakran az őrületig, mint Himmler az SS-kultuszban), valójában az égvilágon mit sem törődnek a különböző teológiai előírásokkal vagy diszkussziókkal: számukra az iszlám az, ami leginkább megfelel egyéni viselkedésüknek, identitáskeresésüknek. Mint már próbáltunk máshol részeletesen szólni: az iszlám elsősorban identitás-ügy manapság, kevésbé vallási kérdés. Természetesen a Korán, az iszlám vallás tradíciói (esetenként, abszolút szubjektív módon) ennek az identitásnak lehetnek a kódjai. A mai iszlámisták ennek értelmében a lehető legtávolabb állnak attól, hogy valamiféle tradícionális vallásos őrülteknek tartsuk őket, akik lekéstek a modernitásról.



Nagyon is modernek ők – a tőkés rendszer termékei, abban is hogy kollektív identitást keresnek ebben a zűrzavaros, irracionáis versenyvilágban. Mindebben semmi új sincs: a kapitalizmus, a modern árutermelő társadalom egyéne mindig is kereste a képzeletbéli, mesterséges közösségeket, hogy ezzel enyhítse a modern világra jellemző elidegenedés és eldologiasodás kínzó hatásait, az instrumentalizáció és a tehetetlenség gyötrő kínjait. A történelemben nem egy ilyen vigasztaló fantazmákra épülő közösséget ismerünk: nemzet, nép és osztály a nevük, hogy csak a legismertebbekről szóljunk. Ezek voltak a kapitalizmus előző szakaszának, a modernizáció, a nemzetek évszázada, a nemzetállamok kora nagy szekuláris vallásainak (elsősorban a nacionalizmusnak és a szocializmusnak) az elméleti- és gyakorlati alapjai.



Ennek a korszaknak van vége.



Nem véletlen,hogy a modernizáció utolsó hullámnak (a jóléti államnak Nyugaton – és az utolérő modernizációnak a második és a harmadik világban) bukásával nagyjából három évtizede („1989” óta) újra a vallási alapokon álló ideológiák és a rájuk épülő közösségek kaptak szelet a vitorlájukba: az iszlám csak egy ezek közül, elég a latin-amerikai és afrikai különböző protestáns-evangelista szekták elképesztő sikerei gondolnunk, a hindu nacionalizmus példátlan előretörésére vagy akár a kelet-európai zsidó reneszánszra.



Noha az igaz, hogy ez a kvázi-vallásos előretörés egyben a régi szekuláris ideológiák már-már vallásos haladás-hitével is szemben áll (azaz „konzervatív”), azonban távolról sem valamiféle tradícionális vallásosságról van itt szó. A már említett Trenkle a „vallásizmus” kifejezést ajánlja figyelmünkbe a jelenség leírására, amely azért tűnik megfelelőnek, mert egyrészt tartalmazza, hogy itt valamiféle vallásos ideológiáról van szó, másrészt pedig arról is szól, hogy ez az ideológia nem a hagyományos vallások helyébe lép, hanem a nagyon is modern „izmusokéba”.



A fentiek értelmében a fő kérdésünk nem az kell hogy legyen, hogy az iszlámista terrornak mi köze van az iszlámhoz (mondjuk a Szovjetunó története igen tragikus fejezeteinek megértésénél sem Grundrisse-hez fordulunk, hanem a történelemhez és a társadalomtudományokhoz...), hanem hogy ezek közül a „vallásizmusok” közül vajon miért éppen az iszlámizmus ilyen feltűnően ellenséges a nyugati világgal szemben és vajon miért éppen innen nőtt ki egy ilyen félelemetes terrorista mozgalom. Ehhez, ahogy ezt egy bizonyos Karl Marx javasolta egyik, persze legtöbbször súlyosan félreértett művében („értsük meg a gyakorlati zsidót”), le kell szállnunk a teológiai elmélkedések magaslatáról, hogy a társadalomkritika eszköztárával vegyük szemügyre azokat a politikai és társadalmi feltételeket, melyek ezt a helyzetet előídézték. 



Az első ilyen körülmény az lehet, hogy az arab világban (elsősorban a Közel és a Közép-Keleten) a leginkább nyilvánvaló az ún. utolérő modernizáció teljes kudarca: a felzárkózás nagy reménye maga alá temette a nemzeti függetlenségi mozgalmakat éppúgy, mint a sajátos arab szocializmust és pánarabizmust. Míg a hasonló cipőben járó Latin-Amerikában vagy Afrikában az identitásképzés világi ideológiáit a meglehetősen spirituális, elég kevés politikai implikációval bíró és főleg semmiféle helyi hagyományokkal nem rendelkző evangélista szekták töltötték be (melyek ráadásul nem hogy Nyugat-ellenesek, hanem maguk is nyugatiak); addig az arab világban egy igaz tradícionális világvallás állt a rendelkezésre, amely nem csak hogy univerzalisztikus igényekkel („Oumma”) rendelkezett, hanem nagyon is konkrét társadalmi kötelékekre is épült, amely politikai téren nem mást ajánlott mint a haldokló modernizáló, szekuláris államok felváltását egy hatékony immár az isteni megnyilatkozásokra (azaz az ezerféleképpen interpretálható sáriára) épülő reneszánszot. Az iszlámizmus tehát két alapvető partikularitással bírt más „vallásizmusokkal” szemben: univerzalista volt és mélyen-mélyen politikai-társadalmi vokációjú.



A második nagyon lényeges körülmény, amely az iszlámizmust kiemelte ebből a körből az volt, hogy azáltal, hogy ráépült a nacionalizmus, az arab szocializmus, az anti-imperializmus hagyományaira remek mobilizációs erővel ruházta fel önmagát a Nyugat elleni harcban (Kadhafi alakja ebben az ügyben emblematikus: Líbiában nacionalista ideológia volt uralmon, az ország a neoliberális reforrmok elkezdéséig – melyek végül is Kadhafi bukását okozták – szocialisztikus jellegő ország is volt, maga a Vezér pedig egyszerre volt a pánarabizmus – később a pánafrikanizmus – legfontosabb alakja, az antiimperializmus egyik utolsó figurája, és persze iszlám vezető). Nem véletlen, hogy „a civilizációk harca” nevezetű önbeteljesítő jóslat egyrészt az utolérő modernizáció bukásakor jelent meg, másrészt hogy két embertípus hisz benne igazán: a nyugati neokonzervatív értelmiségi és az iszlamista ideológus. A hidegháború végével kitűnő új ellenségképet nyújtott a kulturalista nyugati értelmiség legelmeháborodottabb csapatainak, míg ragyogóan ráépült a régi Nyugat-Kelet szembenálláson alapuló orientalista mitológiákra is – mindkét oldalról. Mint ahogy az is beszédes tény, hogy (most csak kis hazánknál maradva) Seres László és Lovas István milyen jól megértik egymást: ugyanazt a nyelvet beszélik.



Harmadrészt nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az iszlámizmus mai fő területe egy rettentő sok vérrel áztatta föld: geopolitikai metszéspontok közepén fekszik (főleg mint jól tudjuk, az olaj miatt), végtelen és számolatlan háború pusztította terület, nagyhatalmak gyakori beavatkozásainak terepe, amelyek végén mindig hullahegyek, zűrzavar, por, hamu és kétségbesés marad mindenütt. Az iszlámisták Nyugat-gyűlölete nem teljesen érthetelen érzelem. Mindehhez természetesen hozzáadódik már több mint egy fél évszázada a palesztin-izraeli konfliktus, amelynek szintén ilyen keretekben is olvasható történetére most nem térünk ki (annyit azonban érdemes megjegyeznünk, hogy ennek a konfliktusnak a szimbolikus jelentése csak újabban vett fel antiszemita elemeket az arab világban: ez azt igazolja számunkra, hogy az iszlámizmus modern jelenség – az iszlám tradícióban nincs nyoma az antiszemitizmusnak vagy az anitjúdaizmusnak).



De mindez nem csak ennek a Nyugat-Kelet háborúnak az ideológiai olvasatát erősítette meg, hanem jóval gyakorlatibb következményekkel is járt: az állandó háborúk és polgárháborúk nem csak destabilizáltak egy egész régiót, lerombolták a civilizáció meglevő formáinak is egy jó részét, előkészítve a terepet ezzel a az igazi barbároknak, az iszlámista őrülteknek, hanem valósággal barbarizáltak egész generációkat is. A világnak azon a táján már ki tudja hányadik generáció nő fel az állandó háborúk, a folyamatos erőszak és minden ami ezzel jár árnyékában. Nem valamiféle kulturális-vallási hagyomány, hanem az ilyen társadalmi környezet magyarázza a misztifikált hősök (mint Ben Laden) kultuszát, vagy az iszlámizmus olyan jellegzetességeit mint a (persze globálisan mediatizált) kivégzések, önfeláldozó tettek, a radikális ellenállás istenítése és így tovább. 
De nem csak arról van szó, hogy az iszlámista terrorizmus egyszerűen onnan szerzi a bázisát (mint emberanyagban, mind földrajzilag), ahol ez az „utolérő modernizáció” megbukott, ahol az állam (erős nyugati rásegítéssel persze) egyszerűen összeomlott, hiszen ezeknek az iszlámistáknak jó része a nyugat-európai államokból érkezik.



A „civilizációk harca”



Az iszlámista terrorizmus jelenségének modernitására utal az is, hogy igen gyakori, hogy olyan emberek keresik és találják meg benne a kapaszkodót, akiknek semmiféle családi vagy kulturális kapcsolatuk nem volt az iszlámmal. Ha az ő sorsukra vetük egy pillantást, a bűnöst nem a Korán verseiben kell keresnünk, hanem mondjuk a tőkés rendszer elidegenítő logikájában: regresszív lázadás persze az iszlámizmushoz való fordulás, egyfajta „konverzió” – az őket körülvevő világgal (ideértve sokszor a saját „hitetlen” családjukat is) szemben.



De he mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy a nyugati iszlámizmus (igény szerint terrorizmussal kiegészítve) a „bevándorlók” ügye, akkor is fel kellene tennünk magunkban a kérdést: ezeknek az fiataloknak az iszlámizmushoz való fordulásában vajon a családi vallási tradíciók játszanak fontosabb szerepet, vagy pedig az a rasszista társadalmi kizárás, amellyel a mindennapjaikban szemebesülnek? (Most nem beszélve arról, hogy például az Iszlám Államhoz való csatlakozás vagy az iszlamista radikalizálódás majdnem minden esetben a családdal szembeni szakítást is jelent). Ahogy az ilyen környezetben zajló interjúkból kiderül: a „szalafista” nem elsősorban úgy jelenik meg a fiatalok számára, mint egy vallási fanatikus, hanem mint valaki, aki nem hagyja magát megfélemlíteni a környezete által. Aki visszaszól, aki megvédi a véleményét, aki nem csak védekezik és magyarázkodik, hanem támad. A generációs különbségeknek is igen nagy szerepe van: az egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő második-harmadik generációs bevándorló fiatalok szüleiket egyre inkább lenézik meghunyászkodó hallgatásuk és jámborságuk miatt: radikalizálódnak, melynek az egyik kifutási fomája lehet az iszlámizmus.



A kilencvenes évek elejétől Európában az iszlámmal kapcsolatban egy új jelenségre lehetünk figyelmesek: az egyre inkább „integrálódott”, azonban szociálisan a társadalom peremére vetett főleg maghrebi származású (mármint a szüleik és nagyszüleik révén) fiatalok, revindikatív cselekvésükben egyre inkább identitásuk iszlám összetevőjét kezdték el hangsúlyozni. A látens, vagy kevésbé látens rasszizmust, a társadalmi kizártságot személyük, identitásuk elleni támadásként élték és élik meg: logikusan a védekezési mechanizmusuk ezen identitásuk authentikusságának, érvényességének fokozottabb kidomborítása lett. Az iszlám könnyen alapvető összetevője lehet (lehet, azaz távolról sem mindig ez a helyzet) kulturális és szociális identitásuknak, annál is inkább mert ez az egyetlen olyan kulturális tőkéjük, amellyel az „eredeti” európaiak nem rendelkeznek. És a kör így zárul be: a társadalmi kizártság egyik eleméből így lesz büszkén viselt megkülönböztető jegy.



Ez persze még egy dolgot is jelent: az identitásjegy egyben az ellenállás egyik összetevője is.



Mivel egy történelemi folyamatról beszélünk, amely az európai iszlám esetében nem is olyan régi, ezért a valláshoz való viszonyulásban generációs különbség is létezik. A fiatalabb nemzedékek számára már más mindennek a logikája, mint szüleiknél: nincs szó valamiféle kulturális és szimbolikus patrimónium megőrzéséről, vagy éppen a vallás révén a származási országhoz való kötelékek (erősen fiktív módon persze) megőrzéséről. Ezek a fiatalok, akár a szüleik, vagy a nagyszüleik részesítették őket vallásos nevelésben, akár nem; akár őrizte a családi közösség a valamilyen értelemben vett iszlám hagyományokat, akár nem, már választják az iszlám vallást, nem egyszerűen beleszületnek.  Az iszlám individuális választás ügye lett, amely azt is jelenti, hogy sokszor az iszlám társadalmi szokások inkább előtérbe kerülnek a vallási meggyőződés javára – az „etnikai” iszlám, amely a szülők esetében a származási ország nemzeti kereteiből érkezett, pedig teljesen eltűnik. Ezzel a vallással is ugyanaz történt és történik mint más hitekkel: egyszerűen a mai társadalmainkra jellemző modern individualizmus jegyében, a vallásos meggyőződés a mintegy beleszületett automatizmusból egyéni döntéssé válik. Minden vallással így megy ez: kereszténynek sem születünk többet, hanem azzá válunk, ha van erre indíttatásunk. A veszett iszlamofóbia éppen ezt akadályozza meg egy vallás esetében: ahogy a XIX-XX. századi antiszemtizimus idején, itt is arról van szó, hogy egyszerűen a többség akarja megmondani, hogy ki a zsidó, vagy éppen manapság a muzulmán.



És persze ahogy lenni szokott: nem is a legszegényebbek lázadnak, hanem az középosztály (nem csak Európában, hanem a Közel- és a Közép-Keleten is egyébiránt), amely leginkább a bőrén érzi a diszkriminációt (hiszen képességei, tehetsége révén éppen lenne esélye felfelé jutni), amely előtt a leginkább bezáródtak a felfelé vezető utak. Mint mindig: a megfosztottság érzése sohasem objektív, mindig szubjektív jellegű.  



A hírhedt Charlie Hebdo-merényletek után maga Manuel Valls francia miniszterelnök fogalmazott úgy, hogy háborúban állunk az „islamo-fascisme” terroristáival. Túl a kifejezés messziről bűzlő pedigréjén (a forrás Oriana Fallaci majd George W. Bush…), a dolog a jelzőn áll, vagy bukik természetesen. Alain Badiou a merényletek utáni remek írásában foglalta össze, hogy a fasizmus fontos elemei mennyire jelen vannak ezekben a merényletekben: identitásalapú gyilkosságok, célpontban a szemben alló közösség reprezentánsainak tartott személyek, halálkultusz, az igazi cél a merénylet által kiváltott reakció (jelen esetben az „iszlám” és a „nyugati civilizáció” harcának élesedése).  



De hogy a dolog csak úgy egyszerűen „iszlám” lenne? Ez nagyon súlyos megállapítás (hiszen akkor arról van szó, hogy feltételeznünk kell, hogy egy milliárd embertársunk legalábbis potenciálisan fasiszta ideológiában hisz...), de egyébként a tények sem felelnek meg teljesen neki. A merénylőkkel kapcsolatos narratíva fontosabb elmei közismertek: többé-kevésbé vallásos kisstílű bűnözők a börtönben nagyon vallásosak lettek, majd a börtönből kikerülve mindez teljes őrületbe fordult. Ezzel szemben azon vallásos közösségek imámjai, ahová a későbbi merénylők jártak, arról számolnak be nekünk, hogy távolról sem voltak fanatikusan vallásosak, mérsékelten ismerték a vallási szövegeket, előírásokat (a Gennevilliers-i imám szerint a Charlie Hebdo hóhérjai „azt sem tudták hogyan kell tartani a Koránt”). Radikalizálódásuk alapja nem a vallás volt, hanem a dzsihád: azaz a szent háború, azaz gyakorlati-világi események, azaz az Öböl-háború óta lezajló összeütközések a „Nyugat” és az „iszlám világ” között. Egyszerűen elhitték a „civilizációk harca” nevezetű veszélyes őrültséget, melyet azonban nem imámok találtak ki, hanem nyugat-európai értelmiségiek, akinek  New Age-rasszizmusa szeret azzal riogatni, hogy a civilizációk háborújában a „bevándorlók” az ötödik hadoszlop, amely belülről fenyegeti civilizációnkat. A felelősség kérdése tehát minimum megoszlik a radikális imámok és a nyugati értelmiségiek egy jó része között: és az azért bizonyos, hogy a kiút nem arra keresendő, hogy mindezt valamiféle „iszlám” jellegzetességnek láttatjuk.



Ebben az értelemben nem csak a nyugati iszlám-faló értelmiségiek és az iszlamista „prédikátorok” között létezik nagyon is közös pont (a „civilizációk harca”, mint említettük), hanem az európai szélsőjobboldal (valójában a jobboldal egy jó része: Orbán Viktor ebben a tekintetben nagyon is trendi) és az iszlámizmus is közös abban, hogy a tőkés rendszer válságára különösen regresszív választ ad, egy képzelt ellenség képében.



Még ha a legjobb szándékúak vagyunk, akkor sem adható egy ilyen társadalmi jelenségre mindösszesen kulturális magyarázat: párbeszéd a különböző kultúrák között. A különböző regresszív közösségek közti konfrontáció nem kulturális harc, hanem a mai kaptitalizmus barbárságának egy különlegesen visszataszító formája, amely lényegében állandó polgárháborút jelent – nem Szíriában és Irakban, hanem a városainkban. Ez ellen a republikánus, az egyenlőségre és a szabadságra alapozott értékek nevében harcot folytatni legjobb esetben is naivitás: pont ezek az értékek vesztették el minden gyakorlati jelentésüket a válsággal és a válságkezelés antiszociális, gyakran rasszista formáival. Nem asszimiláció, integráció kell, ahogy mostmár a baloldali demokraták is püntyögik szerte Európában. Ez szemfényvesztés. Ahogy Alain Badiou fogalamzott a Charlie Hebdo-merénylet után: „nem a kommünotarizmus a sok; az egyenlőség, ami hiányzik.” Hát igen.



Ma már közhely, hogy a terror-ellenes háború legjobb esetben óriási melléfogás volt, legrosszabb esetben pedig a civilizációk harcának politikai gyakorlatba ültetésének tudatos programja. Hiszen ez a hadjárat nem hogy felszámolta volna a terrorizmust, hanem megsokszorozta azt  (noha éppen a „terror-ellenes” háború például nyilvánosságbéli nem politikus támogatói mintha tartózkodának attól, hogy némi önkritikát gyakorljanak: a mostani katasztrófa úgy tűnik fel számukra, mintha az égből hullott volna alá, mint aminek semmi köze sincs semmihez, csak úgy „van”) .



A jelenkori nyugat-európai dzsihádisták igen gyakran nem a tradícionális iszlám szokásokat követő családokból érkeznek, hanem vagy kisebb volumenű bűncselekményeket elkövetők köréből (lopások,kocsifeltörés, kis kaliberű drogkereskedelem, legfeljebb rablás – azaz a tipikus „gettóbűnözés”), másrészt olyan középosztályi környezetből, amely a mai világunkra jellemző tragikus elidegenedés, talajvesztés tipikus példája. Mindkét esetben a „vallásosság” igen távol áll az iszlám teológia, a Korán, a tradícionális iszlám szokások rigorózus ismeretétől és követésétől: a konverzió esetükben (az első esetben ez gyakran a börtönben történik meg) a világgal való szembefordulás. Annak demonstrálása, hogy immár semmi közük a nyugati civilizációhoz, amellyel való végleges szakítás egy másik kollektív identitáshoz (az így értett „iszlámhoz”) való csatlakozásban ölt testet. 
Ez gyakran (hiszen a nyugati dzsihádisták többsége azért második-harmadik generációs „bevándorló”) válasz is az őket megbélyegző, megalázó társadalmi kizárásra.



Az, hogy ez az iszlámizmus nem vallási tradicionalizmus, hanem lényegében egy klerikális köntösbe öltoztetett, posztmodern, globalizált fasizmus afelől aligha lehetnek kétségeink. Itt a rasszt felváltották a „hitetelenek”: a híres „autoriter személyiség” a közös pont az iszlamizmus és a fasizmus között. Annak az engesztelhetelen gyűlölete, aki nem veti alá magát. Az Iszlám Állam a „hitetlennek” elleni elképzelhetetlen barbársága nem a középkor (ahogy az újságírók és a „szakértők” szokták emlegetni), mégha néhol a kivégzések módja tradícionális is, hanem a posztmodern fasizmus egyik különösen visszataszító válfaja. Kifejezi a szenvedését a „hívőknek”, akik persze ezt a szenvedést maguknak sem merik bevallani. A nőket érintő elképesztő brutalitás, a szexualitás teljes barbaziációja is ennek a félelemből származó gyűlöletnek a terméke, mely egyébként abból is ered, hogy a hagyományos patriarchátus átalakulása, mely Európában évszázadok alatt zajlódott le, az arab világban brutális sebességgel ment végbe (a patriarchátus barbarizálódása – persze szerényebb formában – egyébként a Nyugatra éppúgy jellemző).  



Az iszlámizmus nem tradicionalizmus, hanem a mai világunkra (ha tetszik: az összes „civilizációra”, amúgy csak egy civilizáció van, a globális kapitalizmusé: még a válságjelenségei is globálisak) jellemző posztmodern identitás-krízis, amely persze itt is kulturalista ruhát vesz magára (még jobb esetben). Nagy erejét éppen a Nyugat-ellenes (egyébként valljuk be: nem teljesen jogtalan) indulatokra való rájátszás adja. Ebben az antiszemitizmus is egyre nagyobb szerepet játszik, de ez nem az iszlám hagyományból jön, hanem nagyon is az európai antiszemitizmus egyfajta utánérzése, amely jellemzően a  „nyugatos” iszlám elitekben a legerősebb (az Iszlám Állam posztmodern barbárai számára ez lényegében mindegy: zsidókat nem nagyon találnak ott, de irtják a keresztényeket is, meg tulajdonképpen mindenkit, akiről feltételezhető, hogy nem veti alá magát katonai-politikai hatalmuknak).  

Jellemző, hogy például a francia Dieudonné, aki a mainstream, a francia imperalizmus elleni lázadása miatt is népszerű, az összes antiszemita kliséjét nem az iszlám tradícióból (ez nem is nagyon lenne lehetséges, meg a tradícionális kereszténység Jézus-gyilkosozását, gyerekvérbőrpászkázását amúgy is nehéz lenne überelni...), hanem a lehető legeurópaibb modern antiszemitizmusból veszi: a zsidók gazdagok, befolyásosak, ők a valódi uralkodó kaszt, Cion Bölcsei és így tovább.


Éppen ezért van egyrészt, hogy az egyrészt egyre erősődő nyugati iszlám-ellenes rasszista posztfasizmus csak ugyanannak a katasztrófának a másik oldala, másrészt, hogy az „iszlámról” mint vallásról és mint a terrorizmust, az „iszlámizmust” végső soron gerjesztő tradicionalizmusról beszélni még a legjobb indulattal is üres szócséplés (legrosszabb indulattal pedig valamiféle kulturalizmusba ágyazott rasszizmus). A nyugati civilizáció értékeit szembehelyezni az iszlámistákkal ezért temészetesen esélytelen szemfényvesztés: maga a nyugati civilizáció éppúgy beteg, éppúgy a tőkés rendszer válságnak terméke és ez a Nyugat az, amely kitermeli magából az iszlámistákat éppúgy mint a más típusú, „szélsőjobboldali”, posztfasisztákat. 
Az iszlám terrorizmus nem más mint a kapitalista szocializáció válságának egy különösen barbár tükörképe. Az eddig munka általi szocializációt felváltotta...nos hát igen, nem váltotta fel semmi. A kapitalista társadalom munkatársadalom, vagy nem létezik. A munka helyett ebben a rendszerben nincs más: csak a barbárság. Ez a barbárság nyer teret a világ-polgárháború frontországaiban Líbiától Jemenen át Szíriáig, Irakig vagy Afganisztáig, de jelen van a nyugati országok végső elkeseredettségbe vesző zónáiban is.



Vagy szóljunk arról, hogy a legcivilizáltabb civilizált civilizációban (Nyugaton), hogy terjednek az olyan lövöldözős ámok-futások (amelyek nem is igazából azok, hiszen az „amok” spontán őrületet jelent, ezek pedig a self-controlt sosem elveszítő nyugati ember nagy dicsőségére előre eltervezett, hosszan előkészített akciók), melyeket éppen nagyon is normálisnak tűnő emberek követnek el (ahogy Alèssi Dell’Umbria írta a Germanwings pilótájától: „a mai világban normális emberek a lehető legveszélyesebbek”)? Hogy a nyugati civilizációban a társadalmi normalitás immár magában hordozza a legvéresebb tettek elkövetésének lehetőségét? Hogy milyen hasonlatosak mindezek a kamikaze-terrorakciókhoz, melyek állítólag az „iszlám jellemzőiből fakadnak”? A „bevándorlók” kulturális sajátosságaiból, akik „tagadják a nyugati értékeket”? Az ámokfutások és a terrorista akciók közti mély hasonlóság inkább az ellenkezőjét mutatja: a nyugati iszlám terroristák nagyon is megérkeztek civilizációnkba, éppen ez a civilizáció tette őket azzá, amik. Csak látszólagos a különbség a nagyon fehér ámokfutók és ezen terroristák között, miszerint az utóbbiak valamiféle politikai vagy vallási idealizmusból gyilkolnának. Valójában igen távol van ez már valamiféle klasszikus, idealista önfeláldozástól egy valódi társadalmi cél érdekében. Mindkét jelenség mögött ugyanaz áll: túl a kockázaton és az érdekeken, a tőkés rendszerre jellemző önelvesztés, a konkurenciaharcban mások semminek nézése nem vezethet máshova mint önmaguk semmibe vételéhez.



A nyugati demokráciák joggal hullathatnak krokodilkönnyeket „megőrült” fiaik és lányaik után: mégis éppen ez a civlizáció az, amely szörnyeteggé változtatta őket.

Jó is, hogy nincs civilizációk harca: igen csehül állnánk.


A „menekültkérdés”



A tőkés-világrendszer elhúzódó válságában (nem merjük írni, hogy remélhetőleg agóniájában, hiszen ami a jövőből egyelőre látszik, az több mint rémisztő...) a periféria teljes reménytelenségbe taszított tíz- és százmillióinak nem maradt más lehetőségük mint a társadalmi anómiába egyelőre nem zuhant centrum-országok felé való kétségbeesett menekülés. Ezek az emberek nem az iszlámizmus, a háborúk, valami középkori barbárság áldozatai, hanem végső soron a tőkés rendszeréi.



Ők a menekültek.



Ők azoknak akiknek már nincs mit eladniuk: még a testük sem kell senkinek. Ők a tőkés rendszer terrorizmusának áldozatai, akik vagy iszlámisták lesznek vagy az iszlámisták ölik meg őket. Ők azok, akik már nem tudják fennmaradásukat biztosítani az értéktermelés rendszerén belül – más megoldás pedig nem áll rendelkezésükre.



Ők a felesleges emberek.



Mindenki tudja mi a helyzet: egyelőre a 2013-as adatok at ismerjük (ENSZ HCR-szervezetének számait), de minden bizonnyal a tavalyiak és az ideiek még szörnyűbbek lesznek. Naponta 32.200 embert űznek el otthonából, ez a szám 2012-ben még csak 23.000 volt, 2011-ben 14.000...azaz megállíthatatlanul és igen komoly ütemben emelkedik.



Mindennek az oka (mint erről fentebb hosszan szóltunk): a kapitalizmus perifériájának, elsősorban a Közel- és a Közép-Kelet illetve Afrika jónéhány országának gyakorlati szétesése, megsemmisülése.



Bármit is hazudozzanak nekünk európai vezetőink (most a magyar ügyekről, Orbánról, Rogánról, Habonyiról, akiknek ezügyben is kellemetlen percei lesznek a népbíróság előtt, szó se essék) a menekültek befogadásának súlyát óriási többségben maguk a fejlődő országok érzik: a menekültek 86 százaléka ilyen országokba jutott el, ott él (ez is rekord: azaz a menekült-kérdés relatív aránya NEM növekedett Európában...valami más változott meg: még az is lehet, hogy mi barbarizálódunk elsősorban, nem is a Közel-Kelet vagy Afrika?). Természetesen ezek a befogadó országok is egyre inkább a dezintegráció felé rohannak (elsősorban Libanon és Pakisztán).



Az európaiaktól az eddigi leghumánusabb javaslat az a remek ötlet volt, hogy állítsanak fel a Közel-Keleten és Észak-Afrikában menekülttáborokat...el lehet képzelni a dolgot, ezekben a brutális repressziójukról híres és maguk is a szétesés közelébe jutott országokban. Ne tévedjünk: Orbán Viktor csak egyike ezeknek a háborús bűnösöknek, még csak nem is legveszélyesebb (bár talán a legcinikusabb, éppen azért mert persze se hatalma, se lehetősége érdemben bármit is tenni).



És itt azért mégis csak pár szó Magyarországról: a kormány undorító (és mint sokan felhívták rá a figyelmet, végtelenül abszurd) bevándorlóellenes kampánya elleni fellépés több mint üdítő volt, talán egy pillanatra elhitette velünk, hgy hazánk mégsem Európa egyik legbűzösebb pöcegödre. De hát azért komoly kételyeink lehetnek afelől, hogy nem a zsigeri Orbán-ellenesség ezúttal pozitív irányú lecsapódásáról van-e szó. Mert ugyanazok javasolják nekünk a gyomorfogató plakátok letépkedését, akik gond nélkül cigányellenes, rasszista jelölteket indítanak a választásokon. Akinek egy szava se volt ahhoz, hogy a menekülteket már két évtizede tulajdonképpen börtönökben tartjuk (mint ahogy erre a Helsinki Bizottság körülbelül ezerszer hívta a fel a figyelmet – a mai plakáttépkedők, természetesen nem az őszintén felháborodott aktivistákról beszélünk, akiket az isten áldjon!, kormánya idején is). Vagy egészen biztosan olyan nagy, lényegi különbség van a Sarkozy-féle bevándorláspolitikát helyeslő Konrád György szavai („a bevándorlóknak nagyobb mértékben kell alkalmazkodniuk a befogadókhoz, mint a befogadóknak a bevándorlókhoz. Meg kell tanulni a nyelvet, és végeredményben be kell illeszkedni abba a kultúrába, amelybe megérkeztek.”) és a között, hogy „Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod kultúránkat!”



Mi nem nagyon látjuk.



Vagy Berend T. Iván szerint: „Európa elsősorban a hagyományos európai kultúregység terméke volt és fennmaradása is ennek függvénye”, sőt „A járványszerű bevándorlási hullámról pedig az a véleményem, hogy Európának nagyobb önvédelmi reflexszel kellene rendelkeznie”. Ez olyan nagyon különbözne attól, hogy „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!”



Biztosan.



(A ránk mindig jellemző mély tekintélytiszteletből nem kommentáljuk a professzor úr azon kijelentését, amikor az "önmagát tragikus helyzetbe hozó Afrikáról" beszélt, hiszen bizonyosan nem hallott még a gyarmatosításról, a rabszolgakereskedelemről, a posztkolonialista rablópolitikáról és így tovább. Vagy esetleg mégis? De hát akkor...)    



Természetesen az európai politikusok felháborodása (ha egyáltalán felháborodnak) a magyar kormány hadjáratán: egyszerű képmutatás. A kényszer charterek, a „bevándorlóközpontok”, a mindennapos zaklatás, a rendőri erőszak, a „multikulturalizmus vége”, a „Mare nostrum” egy közönséges napja...Nincs semmi alapjuk bármit is a magyar kormány szemére vetni.   



Néha még az Európai Unió ilyen-olyan vezetői semmitmondó képmutatásának pontos ismerőiként sem kapunk levegőt: ilyen pillanat volt, amikor kedvenc zombiaink kijelentették, hogy a „menekültkérdés” megoldására a csempészek hajóinak felgyújtásával kellene reagálni. Orbán Viktor rögtön fel is kapta az ötletet, tehát biztosak lehetünk benne, hogy valami félelmetesen embertelen, reakciós ostobaságról lehet csak szó.



Igen, ez a legfontosabb: a csempészek hajói. Ha ellenük harcolunk megkíméljük magunkat az éhinség, a háborúk, a tőkés rendszer logikája elleni küzdelemtől, azoktól a gondoktól, melyektől ezek a szerencsétlenek menekülni akartak.



Igen, könnyebb a csempészek ellen háborúzni, mint változtatni valamit ezen az őrült, barbár világon, ahol nagyon racionálisnak tűnik fel, hogy nők, férfiak és gyerekek tízszeresét fizetik ki egy gengszternek, hogy felszálljanak századmagukal egy düledező bárkára, mint amennyibe a repülőjegyük kerülne.
Igen, könnyebb felgyújtani a hajóikat, mint a partról megmagyarázni a mi világunk irracionalitásába belefulladó embereknek, hogy miért nem segítünk rajtuk.



Mert a gondjaikat nem ők okozták maguknak, hanem a szárazföldiek embertelen rendszere. Hogyan jutottunk el mi a barbárságunkban addig, hogy azokat a nőket, férfiakat és gyerekeket tartjuk felelőtlennek, akik egy jobb élet reményében vállalják azokat a borzalmakat, amelyeket mi okozunk nekik? Hogy őket, az ő túlélési vágyukat tartjuk problémának, nem a mi szar rendszerünket?



Hogy nem felégetni kellene a hajóikat, hanem építeni nekik, sokat, biztonságosat. Hogy ha a mi kis vacak világunkban mindannyian ennyit tennék, annyi áldozatot hoznánk egy szebb életért mint ők, akkor lehet hogy se ők, se mi nem itt tartanánk...



Noha ezek a „menekültek” kétségkívül valamiféle emberi formát mutatnak (éhesek, szomjasak, fáznak, nem kapnak levegőt a víz alatt stb.), a szó politikai értelmében nem tekinthetők embereknek, abban az értelemben, hogy az „emberi jogok” szemmel láthatóan rájuk nem vonatkoznak. Ebben a rendszerben, ha valaki kiszorul a „normálisak” (a hasznosak, a rentábilisek) világából  – akkor az emberi jogok sem illetik meg. A kapitalizmussal egyidős „emberi jogok” csak azokra vonatkoznak, akik képesek részt venni az érték értékesülésének folyamatában. Ezek az emberek erre vagy nem képesek, vagy nincs rájuk szükség. Esetükben a legrosszabbra mindig fel kell készülni: legyen az egy dróntámadás, egy iszlámista dzsip-konvoj érkezése, a piac láthatatlan keze vagy éppen a viharos tenger. Ők nem emberek a szó absztrakt, „emberi jogi” értelmében.  



Ki merne a menekültek emberi jogairól beszélni manapság beszélni? Hiszen láttuk: a legjobb ami rájuk várhat (az Unió hivatalos tervei szerint) egy menekülttábor a líbiai sivatagban. El lehet képzelni. Ezek az emberek nem követtek el semmit (bár már hallani a mindig mindenre kész sajtóban: „iszlamisták keveredhettek közéjük”, már csak ezért se kell őket befogadni” – hogy nem szakad rá az ég ezekre magukat újságírónak nevező szemétládákra!): csak éppen semmi szükség rájuk. Egyszerűen értéktelenek.


A barbárság kora


Ne kerteljünk, ugyanaz a mechanizmus taszítja nyomorba Líbia és Irak népét, tekinti a menekülteket „illegális embereknek”, feláldozható homines sacri-nak, nem rentáblis még a kizsákmányolásra sem alkalmas élőlényeknek, mint amelyik fiatalok milliót taszítja egy pszeudo-munkatársadalom munkanélkülijének megalázott állapotába, amelyik lerombolja a természetet, amelyik megmérgezi a folyóinkat, amelyik megfosztja a harmadik világ földműveseit a földjeiktől, amelyik méreggel etet bennünket, amelyik lerombolja az életünket és társadalmi kapcsolatainkat...és amelyik tengerbe fullasztja pár kilométerre a határainktól embertársainkat.



Úgy hívják: a tőkés rendszer. A kapitalista Moloch, amely annál pusztítóbb, ha megsebzett, ahogy Kurz írja valahol: „az azték, vérben úszó papok veszélytelennek és humánusnak tűnnek a történelmi belső határaihoz érkező fetisisztikus globális tőke áldozó bürokratáihoz képest”.



Márpedig a rendszer nincs valami jó állapotban.



Hiszen ha a mai világunkra vetünk egy pillantást, a tőkés rendszerre jellemző szinte gnosztikus halál-kultusz éppúgy jelentkezik a „gazdaság” pusztító logikájában, mint a konkurencia-harc egyre véresebb és barbárabb jelenségeiben. És mivel nincs más logika, csak az értéktermelés logikája, az önpusztítás tendenciái már globális szinten, a föld minden sarkában jelentkeznek. Az iszlámizmus, a környezetszennyezés, egész régiók barbárságba süllyesztése, a menekültek táborokba zárása,a nyugati társadalmak normális emberei, akik hirtelen lövöldöző tömeggyilkossá válnak, a kamikáze terroristák – mind ugyannak a barbárságnak a különböző arcai, melyet nem más okoz, mint a tőkés rendszer válsága, amelyből nem látszik kiút.  



Hiszen mi történik, ha egyszer csak nem sikerül a határokon fenntartani a menekülteket? Szemmel látható, hogy a mostani rendszernek nincs valós válasza ezekre a problémákra: az értéktermelés logikája betölti az egész horizontot. A rendszer mindenekfelett való megőrzésének igénye a világ önpusztulása felé mutat: a demokráciák kollektív imperializmusa valójában kamikáze-imperializmus.



A nagy Immanuel Wallerstein jósolta (még 1998-ban!), hogy a fél évezrede létező kapitalista világrendszer (mivel elérte kiterjedése végső határait: azaz a bolygónk teljességét) az immanens ellentmondásai miatt a valószínű felbomlása felé tart. Nem tudhatjuk mikor kövekezik ez be, vagy éppen hogyan. Wallerstein egy fél évszázadnyi kaotikus, átmeneti, háborús kort jósol – és azt hogy éppúgy lehet rossz vége az egésznek, mint valamiféle pozitív kifutása (most mondjuk, hogy „szocializmus vagy barbárság”?, hát jó: mondjuk).



Éppen egyfajta emancipatív energiára, a kapitalizmus meghaladásának tudatos elmélet és gyakorlati programjára lenne szükségünk, hogy elkerüljük a barbárságba való zuhanást, melynek a jelei a periférián már félreismerhetetlenek (a centrumban pedig nehezen nem észrevehetőek). Egy ilyen kaotikus, átmeneti helyzetben: „az egyének és a csoportok cselekvései jóval nagyobb hatást fejthetnek ki a jövőre nézvést, mint normális időkben, azaz akkor amikor egy történelmi rendszer a rendes életét éli.”



Hm.



„Peut-être qu'après la victoire ceux qui prendront le pouvoir seront les mêmes

Peut-être qu'on ne pourra jamais rien face à la folie humaine
Mais puisque nous sommes là, puisqu'on voit, puisqu'on vit sur cette terre

Marchons la tête haute, soyons combattants, soyons révolutionnaires”

Forrás:http://rednews.hu/index.php/a-gyakorlat-elmelete/712-jelentes-a-polgarhaborubol-2