Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim

 16. rész

A beduinoknál

A következő héten Ismail sejk kíséretében elindultam a sivatag felé vezető úton. Félúton megálltunk.

–        Vedd ezt az irányt egyenesen. Egy fiatal beduin fiúval fogsz találkozni. Kövesd, el fog

vezetni a törzshöz. Lépj be a sátorba, amit majd mutat. Valaki a törzsből csatlakozik

hozzád. Ez az udvariassági szokás. Aztán jönnek az emberek közül néhányan és

társaságodban maradnak, majd végül Sheik Assad, a törzs vezetője is jön. Vele beszélj,

arról, amiről akarsz. De főként egy szót se a hatóságok ellen. Fél. Másnap reggel

megmutatom az utat a törzsem felé.

–        Náluk fogok aludni? A sátrukban?

–        Igen, a vendégek sátrában, a sheg-ben. Bízhatsz bennük. A beduinok nagyon

vendégszeretők.

Kezet adott, salaam-ot kívánt, a lovára pattant és egyedül maradtam a hatalmas Negevben. A megjelölt irányba indultam teljesen egyedül az óriás sivatag közepében. Mámoros érzés uralkodott el rajtam, egyedül, teljesen egyedül vagyok, s a nagy hőség ellenére is teljesen elragadtatva éreztem magam. A néha felerősödő szél a száraz bozótos pusztaságot felkergette a levegőbe. Izzadtam, a szélhordta homok ragadt az arcomra, tarkómra. A sivatagban mélységes csend uralkodott, leszámítva a szél élesen csikorgó fütyülését.

Egy-két kilométer után messziről észrevettem egy kutyával játszó fiút. Meglátott és intett, hogy kövessem. Még egy-két kilométer és megérkeztünk egy toldozott-foldozott, szalmával és ponyvával borított sátrakból álló táborba. A fiú egy sátorra mutatott és elment. A sátor üres volt. Egyik felében egy vastag szőnyeggel borított pad. A földön szalmaszőnyeg, a sarokban pedig kis színes párnák. Egy beduin lépett be és hellyel kínált:

–        Marhaba – üdvözölt.

Leült a szőnyegre és némán nézett.

–          Salaam – válaszoltam, és nem tudtam, hogyan folytassam.

Nem volt valami fecsegő ember ez a beduin. Szemét komolyan rajtam tartva többször megismételte: marhaba. Néhány perccel később egy kis beduincsoport csatlakozott. Leültek a szőnyegre, többször üdvözöltek kezüket homlokukhoz, majd szívükhöz emelve. Ugyanazt tettem. Ezen felül tökéletes csend. Hirtelen felálltak, a törzsi sejk lépett be. Persze én is felálltam, ahogy ők. Harsogtak a marhabák. Egy fiatal beduin kis poharakban nagyon erős teával szolgált.

Assad sejk rám tekintett kérdő arckifejezéssel és megkérdezte, kényelmesen ülök-e a padon. Ő viszont a szőnyegre helyezett párnákra ült.

–        Igen, Assad sejk. Nagyon kényelmes és köszönöm neked a szívélyes fogadtatást.

–        A sivatagban járás nem volt túl fárasztó?

–        Nem, hozzászoktam a hosszabb gyalogláshoz.

Hangosan szürcsöltük teánkat, nem tudtam, hogyan folytassuk a beszélgetést.

–        Jól beszéled a nyelvünket. Ber Shevában tanultad meg?

–        Nem, Kairóban születtem, Egyiptomban.

–        Ó, Egyiptomban? Marhaba! Akkor te is arab vagy, mint mi.

–        Igen, valahogy úgy.

–        Egyiptom nagyon nagy ország, igaz?

–        Nagy ország.

–        Az gondolom, jobb Egyiptomban, mint itt.

–        Nagyon nehéz az élet ott. Sok a szegény.

–        Itt is, ebben az országban is sok a szegény.

–        Az élet mindenütt nehéz.

–        Főként az araboknak. Még Ber Shevába se mehetünk be, csak csütörtökön.

–        Igen, tudom, igaz. Igazságtalannak tartom.

–        Akkor miért jönnek ide hozzánk a zsidók?

–        Jó kérdés. De itt vannak, ya Sheik Assad. De ti miért nem jöhettek Ber Shevába amikor

csak akartok?

–        A katonai kormányzó parancsa. Ez a törvény.

Furcsa törvény, gondoltam. Faji diszkrimináció. A sejk folytatta:

–        Ha cukrot, búzát, vagy akármit akarunk vásárolni, meg kell várni a csütörtököt.

–        Nem jól van így, mondtam.

–        Nem, nem jól. De mit tudunk tenni? Senki nem hallgat meg, nem ért meg bennünket.

Csak Allah, a Mindenható maradt számunkra.

Elhatároztam, beszélek a pártról, az Al Ittihad újságról, arab elvtársainkról. Kockáztattam.

–        Egyik nap olvastam egy arab nyelvű újságot. Az arabok, a palesztinok sorsáról beszélt.

–        Arab nyelvű újság? Sosem láttam.

–        Ha akarod, Ber Shevában láthatnánk egymás és adok neked belőle.

–        Csütörtökig várni kell. Ismered ezeket az embereket ennél az újságnál?

–        Lehet, megismerhetem őket, ha szükséges.

–        Akkor el kell mondani nekik, milyen körülmények között élnek a beduinok a Negevben.

Minthogy a beszélgetés tetszett a sejknek, időről időre egyre több kis színes párnácskát tettek mellém, hogy kényelmesebben helyezkedjek el. Időközben valaki meggyújtotta a tevék természetes hulladéka képezte fűtőanyagot. Fanyar illat sugárzott a tűzből. Beduin kávét készítettek, az erős kávét kortyonként kellett inni a kézről kézre járó csészéből. Assad sejk egyre jobban belejött:

–        Meg kell mondanod nekik mindent. Mondd el, hogy a tábortól nem távolodhatunk el a

kormányzó engedélye nélkül. Az embereim nem találnak munkát anélkül, hogy a

tábort ne hagynák el. Meg kell mondani mindent, ya Allah, mindent.

Sokáig tartott a beszélgetés és amikor lefekhettem, a sejk takaróival jól betakartak. Éjszaka nagyon hideg volt a Negevben.

Másnap korán reggel útnak indultam barátom, Ismail sejk törzse felé. Részletesen elmeséltem neki tapasztalatomat Assad sejkkel. Elégedett volt.

–        De azért vigyázni kell. Vannak sejkek, akik a hatóságoktól kaptak bizonyos előnyöket,

lepaktálnak a kormányzóval, minden elmondanak neki. Vigyázni kell.

Egész nap beszélgettünk késő estig a térség, a beduinok, általában az izraeli arabok gondjairól, életükről, a munkanélküliségről. Jelentős mennyiségű erős arab teát, kávét ittunk meg, együtt ettük a törzs beduinjaival a birkafaggyún sütött tojást. Mielőtt elmentem, mondtam Ismail sejknek, hogy valószínűleg az Al Ittihad egy haifai arab munkatársa látogatja majd meg.

–        Csakugyan, egy elvtárs az Al Ittihad-tól?

–        A párt nagy jelentőséget tulajdonít ennek a látogatásnak.

–        Tudják, hogy engedély kell a Negevben való mozgáshoz?

–        Persze. Az újságnak van pecsétes engedélye, mindene.

–        Az jó. De a látogatásnak nagyon diszkrétnek kell lennie. Itt mi tartunk a hatóságoktól,

félünk. Állandóan szemmel tartanak bennünket.

Ismail sejk felvillanyozódott az arab elvtársunk látogatása hírére.

Ber Sheváb visszatérésem alatt – gyalogosan a hatalmas sivatagban, a napsugarak elleni védelemként fejemen egy sapkával – néha nyulakat láttam futni, aztán messzebb eltűnni a homokban. A dűnéket simogató és finom homokfelhőket formázó szél hangján kívül csak az óriási csend. Aztán hirtelen egy katonai dzsip tűnt fel. Egyik katona odakiáltotta:

–        Mi a fenét csinálsz te itt így egyedül?

Válaszolni akartam, de olyan hirtelen jött a találkozás, hogy nem is tudtam, mit feleljek. De már egy másik katona is megszólalt nevetve:

–        Biztosan randevúja van a barátnőjével!

Egy másik:

–        Na, de miért a sivatagban?

–        Merthogy férjezett, azért! Hahaha!

A négy katona szórakozott.

Velük nevettem, mielőtt válaszoltam.

–        Azt mondták, szép köveket lehet találni a sivatagban.

–        Drágaköveket, vagy mit?

–         Igen, drágaköveket.

–        Hahaha! Jobban tennéd, ha a lehető leggyorsabban visszatérnél Ber Shevába! Sose

tudhatni. Őrizkedni kell a beszivárgó palesztinoktól.

A rituális shalom, shalom kiáltással távoztak.

–        Nos, újságíró, hogyan telt az idő a beduinokkal? – kérdezte Shlomo egész kíváncsian.

–        Tudod, a kommunistáknak sok munkájuk lesz ezekkel az emberekkel. Rettentő kemény

és igazságtalan életet élnek mindentől megfosztva.

–        Mindamellett… hozzá vannak szokva az ilyen élethez.

–        Azt hiszem, szeretik a sivatagot, a szabad levegőn való életet – tette hozzá Hava.

–        Mindenesetre haifai elvtársunk látogatása nagyon érdekes lesz.

Ténylegesen, Abou Hanna társunk látogatása olyan érdekes lett, hogy a választásokon a beduinok tíz százaléka a pártra szavazott. A Jerusalem Post Ber Sheva-i tudósítójánál, a Jinjiként ismert fickónál – a Vörös, haja színe és szeplői miatt – kitört a pánik. Összességében a párt a szavazatoknak kicsit több, mint négy százalékát kapta. Tawfik Toubi, a párt titkára elmondásában a beduinok voksának köszönhetően kapott a párt a Knesszetben egy negyedik helyet 1952-ben. Gratuláltak a déli térség titkárának, csakúgy mint Abou Hannának.

A sejt meg akarta ünnepelni a párt kiváló eredményét Ber Shevában. Ishak Weinberger azt javasolta, tartsunk egy táncos estét ebből az alkalomból. Egy bizonyos Ishak Kawkazi nevű beleegyezett, hogy azt szép, saját maga által átépített arab házában tartsuk. Minthogy Kawkazinak se volt villanya, a kérdés nem volt egyszerűen megoldható. Egy hosszú villanyvezetéket húztunk egy szimpatizánstól, Finkelsteintől, s így az estét a Kawkazi által felszerelt lámpák világították ki.

Kétségtelenül, az összejövetel nagyon jól sikerült. Az egész város róla beszélt. Ez volt az első alkalom, hogy párt ilyen jellegű estet, politikai ünnepet szervezett. Tania, Kawkazi barátnője foglalkozott a lemezjátszóval. A párok táncoltak, mások a szendvicseket élvezték, amiket Yankele készített a JinJi kávézó-étterem szakértő pincérével együtt. Egy pohár limonádéval a kezében egy fiatalember lépett oda hozzám:

–        Hava mondta, hogy nincs munkád. Akarsz dolgozni?

Néztem. Nem ismertem a fiút. Hava sosem beszélt róla.

–        Persze, hogy akarok dolgozni! Micsoda kérdés!

–        Itt van ez a nagy útépítés Kournovban. Ha akarod, elintézhetem, hogy ott legyen

melód.

–        Azt tudom, hogy ott kell éjszakázni is egész héten a munkatáborban, nem így van?

–        Igen, csakhogy nagyon jól fizet és húst ehetsz minden étkezéskor, képzeld!

–        Hava nem mondta, hogy minden melómból elküldtek?

–        De, tudom. De ehhez munkához nincs köze a Lishkának. Goustinak szüksége lesz rád.

Ismered te ezt a Goustit? Egy maszek. Van egy kis kőfejtője az úttól nem messze.

Dolgozhatnál nála.

Persze elfogadtuk a munkát. A kellemetlen az volt, hogy csak hétvégén tudtam otthon lenni. A fizetés az átlagos duplája. Lett miből fenntartani magunkat.

–        Ezeket az arabokat kell felügyelned. Nem szeretnek dolgozni. Beszéled a nyelvüket,

így könnyebb. Főként, nagyon keményen kell bánnod ezekkel az emberekkel.

Gousti tekintete dühös, arca feszült volt, miközben a beduin munkásokról beszélt. Zömök, a naptól barnított sötét bőrű. Energikus és hozzáértő ember. Jól ismerte a Negevet és a sivatagi életet, a sivatag borzasztóan szigorú életét.

A munka pedig valóban kemény volt: a dolgozóknak egész nap a követ kellett törni a könyörtelen nap égető tüze alatt, árnyék nélkül. Reggelente a zsidók teherautón érkeztek a táborból, ahol az éjszakát töltötték és bőségesen megreggeliztek.

Néhány nap óta a beduinok igencsak elégedetlenkedtek. Víz nélkül voltak. Gousti minden alkalommal, amikor feltűnt a kőbányában, megígérte, hogy hozat egy ciszternával. Napok óta csak ígérte, de a friss víz nem jött. Két, rozsdás fémtetővel fedett hordó tartalmazta az egészségre káros állott vizet, ez állt a beduin dolgozók rendelkezésére. Néhány szomjazó ivott belőle, gyomorfájás lett az eredménye.

A beduinok nem bírták tovább a vízhiányt, az egész napos tüzes hőség fokozta szomjukat, s végül a munkát abbahagyva úgy döntöttek, visszatérnek törzsükhöz. Arieh, a sofőr nem engedte őket teherautójára szállni:

–        Ekkora súlyt nem képes elviselni a teherautó. Ennyi beduinnal a platón lehetetlen.

–        Pedig nem tehetik meg gyalogosan ezt a távolságot a Negevben. A katonák

beszivárgóknak néznék őket.

–        Én meg fütyülök rá. Nem hagyom, hogy a teherautóm darabokra essen miattuk.

–        Miért darabokra?

–        Nem képzeled, hogy elviseli több mint negyven ember súlyát?

–        És a kövek súlyát, azt elviseli?

–        Hát azért fizetnek, na.

Miközben vitáztunk, a munkások már felszálltak a platóra és nem akartak leszállni onnan. Arieh felbőszülten beugrott a fülkébe és hirtelen megugratta a teherautót. A beduinok közül néhányan lepotyogtak róla. Egyik fiatal megpróbált a láncba kapaszkodni és az levágta ujjait. Egy, kettő, három, mint a zöldbabokat. Arieh látva, mit csinált, megijedtve belenyugodott, hogy felveszi és elviszi őket.

Az incidens egy időre véget vetett a munkának Gousti kőbányájában. Megint munka nélkül találtam magam. A választások után telefonon beszéltem Shamlival, a déli régió párttitkárával.

–        Megtárgyaltuk a helyzetedet Ber Shevában. Azt gondoljuk, jobb lenne, ha Tel Avivba

költöznél.

–        S ez már döntés?

–        Nem, de azt gondoljuk, már sokat tettél a pártért és szükséged volna egy kis

nyugalomra.

–        És Ber Shevában a sejtet hagyjuk a csudába?

–        Nem, arról szó sem lehet. Moshé helybeli, átvehetné az ügyeket. A sejt jól működik,

Moshé tudja folytatni.

Havával összepakoltuk szerény cókmókunkat. Az elvtársak búcsúgyűlést szerveztek. Mindnyájan elkísértek bennünket az Eshed buszpályaudvarra. Nem voltunk egyedül. Egy asszony álldogált nem messze, kezében kicsiny bőrönd. Szalmakalapot hordott. Várta a buszt.

Az Eshed-busz besorolt. A sofőr ránk nézve hangos kiáltással informált:

–        Tel Avivba, Tel Avivba! Indulás öt perc múlva!

Aztán hozzátette:

–        Ez a szegény, mindig itt van a pályaudvaron ki tudja, mire várva. Senki semmit nem tud erről a szerencsétlen asszonyról. Micsoda élete van!