2017. június 9., péntek

Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim

12. rész

Pénteken kora délután a város egyetlen főútjának járdájára kitettük a fehér abrosszal leterített asztalokat, rátűzve a rajzokat, jelszavakat. Akciónkat elkezdtük. Az asztal körül kíváncsiak kis gyülekezete csoportosult.
Nekifogtam elmagyarázni, miről van szó. Beszéltem Stockholmról, az atomtámadás veszélyéről, a világbékéről, stb. Valaki közbevágott:
–        Beszélsz arabul? Mondd arabul, más nyelvet nem értünk.
Ezen a nyelven folytattam a magyarázatot a stockholmi felhívásról. Elmondtam, hogy ez a semleges országok felhívása a világbékéért. Meghallgattak. Kezdték aláírni. A csoportosulás megnőtt, a hátul lévők már nem is hallották, mit beszélek. Már kiabálnom kellett. Azt mondták, álljak fel az asztalra, onnan jobban hallani. Rahamin hangosbeszélőt hozott, én pedig folytattam az agitációt a békéért, az atombomba ellen, a koreai háború ellen. Mindenki aláírta, az európai és a keleti olimok egyaránt. Nem volt vousse vousse, se schwartz. Mindenki békét akart. Elmondtam arabul, franciául. A lelkesedés elragadott és elkiáltottam: Éljen a béke! Az arabokkal, a palesztinokkal!
Mindenhonnan hurrá hangzott fel, taps. Nem álltam meg:
–        Béke nélkül a palesztinokkal, az arabokkal soha nem ér véget a háború ebben a
          térségben. Minden szomszédunkkal békében akarunk élni. Ez a mi érdekünk, ez az ő
          érdekük! Éljen a béke!
A stockholmi felhívást meghaladva kiszélesítettem a békekövetelést a Közel-Keletre, kezdve a palesztinokkal. Megéljeneztek, «éljen a béke», kiáltották. Egy rendőr közeledett:
–        Valamit árusít az asztalon?
Egy fiatal lányt hallottam:
–        Eladni? A háború ellen harcolunk, a békét védjük! Békét az arabokkal! Békét!
–        Tehát semmit sem árulnak. A shabat miatt kérdem, péntek este már tilos.
–        Nem, semmit nem adunk el.
A rendőr elégedetten távozott. Az asztalról néztem, ki ez a lány. Csinos, sármos, mintegy szélkócolta barna hajú teremtést láttam.
Közben az emberek aláírták a felhívást, a központból kapott ívek sorban teltek.
Végül kiszáradt torokkal leszálltam az asztalról és összeismerkedtünk a csinos lánnyal. Kezet nyújtott és még az enyémnél is szörnyűbb héberen megjegyezte:
–        Nagyon jó voltál, igazi agitátor.
Hangosan nevetve hozzátette:
–        Pedig semmit sem értettem abból, amit mondtál!
Vele nevettem akcentusán mulatva:
–        Pedig franciául is elmondtam…
–        De én meg franciául nem beszélek…
–        Ah, bocsáss meg. És milyen nyelven beszélsz?
–        Magyarul, és te?
–        Angolul és...
–        Jól beszélek angolul én is.
–        Akkor beszéljünk angolul. Hogy ki tudjuk fejezni magunkat és megértsük egymást.
–        Rendben, beszéljünk angolul, yes sir!
És az angol lett fő közös nyelvünk sok-sok évre.


Hava

Mielőtt beköszöntött a shabat előestéje, összeszedtük az asztalokat, székeket, papírokat és kiürítettük az utcát. Ezernél több aláírást gyűjtöttünk. Gratuláltunk magunknak. Havával felmentünk Rubinekhez megmutatni az aláírásokat. Ő is elégedett volt és gratulált.
–        A pártotok jó munkát végzett. Főként az agitációval. Igazi kommunista akció.
Furcsán megilletődöttnek éreztem magam. Hava is örült. Aztán az úton megálltam, megfogtam a karját:
–        Igazat szólva, hova megyünk?
Hava rám nézett meglepődve:
–        Mi ketten?
Aztán gondolkodás nélkül azt mondta:
–        Iszunk a Cassitnál egy pohár szódavizet. Leülünk és elbeszélgetünk egy kicsit, ha
          akarod. Mit szólsz hozzá?
–        Persze, rendben. Nagyot jó ötlet… Csakhogy…
–        Igen, csak… Miért nem folytatod?
–        Az van végül, hogy nincs egy vasam se. Én, én…
Hebegtem, nem tudtam mit mondani vagy hozzátenni. Pedig annyira kedvem lett volna hozzá, folytatni a beszélgetést, még együtt maradni Havával! Nevetni kezdett:
–        Nem baj, nekem van pénzem. Most kaptam meg a fizetésem az étteremben, ahol
          dolgozom.
–        Az derék, hogy étteremben dolgozol, akkor mindig van mit enned.
–        Ó, az szemét, amit itt főznek!
–        És mit csinálsz ebben az étteremben?
–        Felszolgálok és ha rám kerül a sor, takarítok, mosogatok. Elegem van ebből a
          munkából.
–        Miért nem mész egy kibucba?
–        Még mit nem! Egy nap, lehet, elmondom neked az indokaimat. Hosszú történet. És te?
–        Én? Semmi különös. Az építőiparban dolgoztam, előregyártott házakat csináltunk, de
          most nincs munka. A Lishkat Avoda semmi melót nem kínál. Minden nap oda kell
          mennem, minden nap azt válaszolják, savlanout, türelem. Ez minden.
–        És akkor hogyan tudsz megélni? Szállásod van?
–        Egy bizonyos Yankelénél lakom.
–        Igen, ismerem, mindenki ismeri – nevetni kezdett és folytatta –, derék pojáca,
          mindenki gúnyolódik rajta, a szegényen.
–        Tudom. Idegesítő, de egy legyet se bántana.
–        Hogy ismerted meg? Te új vagy Ber Shevában, hát akkor...
–        A párt küldött ide.
–        A Shomer?
–        Nem, a párt.
–        Azt hittem, a Shomer. Rubinek mondta, hogy kommunista vagy, és azt hittem...
–        Nem, én a kommunista párt tagja vagyok. A Shomer baloldali cionista párt.
–        Milyen párt a Shomer? Az összes barátom azt mondja, hogy ez a kommunista párt.
–        Nem, ez egy baloldali szocialista, ahogy mondtam is.
–        Magyarországon azt gondoltuk, hogy a Shomer az izraeli kommunista párt.
–        Akkor te magyar vagy.
–        Hogyne. Miért? Nem tudtad?
–        Nem. A barátom, Shlomo azt hitte, jemenita vagy. Minthogy barna a hajad... de lehet,
          hogy rosszul értettem.
–        Hogyne, a kék szemeimmel! Különleges jemenita lennék!
Hava felnevetett. Hangja is, nevetése is egy kicsit rekedtes volt. Egyáltalán nem lepett meg, mert egyik a cigarettát a másik után szívta. Kissé túl sokat dohányzott.
–        Akkor te magyar vagy és kommunista, igaz?
–        Pontosan, magyar és kommunista.
–        Akkor engedd meg, hogy feltegyem a kérdést, mit keresel itt? Miért nem maradtál
          otthon? Nem értelek.
–        Nézd, ez nagyon hosszú történet megmagyarázni.
–        Hát, ahogy akarod. Nem akarok indiszkrét lenni.
–        Nem erről van szó. Otthon van egy kis kávém. Ha akarod, menjünk hozzám, ott jobban
          tudnánk beszélgetni.
Hava kifizette a fogyasztásunkat és elindultunk a Shikun, az új bevándorlóknak épített szociális lakások felé.
–        Hogyan tudtál szociális lakásra szert tenni? Csak családoknak van joguk rá.
–        Nem az enyém, egy Tel Avivi-i magyar ügyvédé, aki hetente egyszer jön. Ő kérte, hogy
          benne lakjak, nehogy visszavegyék tőle.
–        Egy kicsit komplikált a dolog – mondtam nevetve.
–        Nem, egyáltalán nem. A városnak szüksége van ügyvédre. A polgármesteri hivatal adta
          neki szállásként a szolgáltatása időtartamára. Egyszerű.
–        És te hogy’ kerülsz bele a történetbe? Ennek az ügyvédnek vagy a barátnője?
Megint csak nevetett.
–        Ugyan már! Kért a Shomernál egy megbízható személyt. Rubinek engem javasolt.
Már meg is érkeztünk kis shikun-jához, egy része kis udvarral, kerttel volt elkerítve. Az ajtót nyitotta, mikor a közeli szomszédasszony az ablakon kihajolva:
–        Te vagy az, Hava? Nem voltál itthon egész nap és valaki itt ólálkodott a lakásod körül.
          Tudod, óvatosnak kell lennünk, mostanában annyi a betörő, nem vagyunk
          biztonságban amióta az arab országokból jönnek az olimok. Félek a gyerekek miatt.
–        Ne félj, Marika, nem lesz semmi baj! Hogy van Joshka? Kapott ma a Liskánál munkát?
–        Munkát? Ígéretet csak. Lehet, hogy a jövő héten, ki tudja?
Hava halvány mosolyt küldött feléje:
–        Reméljük! – és betuszkolt az ajtón.
–        Ez a királyságom, itt lakok. Tényleg nem nagy.
A királyság egy nagy helyiségből, előtérből, kis konyhából és mellékhelyiségből állt. A lakás kicsi volt, járólapok helyett beton aljzat borított mindent.
–        Nem panaszkodhatsz. Legalább van hol aludnod.
–        Panaszkodni? Inkább ellenkezőleg! Nagyon örülök, hogy így sikerült elrendezni. Főleg
          azért, mert számomra ez csak ideiglenes.
–        Hogyhogy ideiglenes?
–        Mondtam, hogy túl hosszú elmesélni. Cukor nélkül iszod a kávét? Nincs hozzá.
–        Cukor nélkül? Miért ne…
–        Puff, a gyufa. Van nálad?
Kivettem a zsebemből:
–        Túl sokat dohányzol, tudod?
–        Igen.
A lakás félhomályba merült és nehéz lett kivenni a tárgyakat. Nekiütköztem egy széknek. Hava bocsánatot kért és megkérdezte:
–        Megütötted magad?
–        Nem, semmiség.
–        Nincs villany, csak egy kis petróleum a Primushoz.
Az asztalnál ültünk. Hava rám nézett:
–        Nem kevés kérdést tettél fel. Megpróbálok mindre válaszolni, de figyelmeztetlek,
          sokáig fog tartani.
–        Hallgatlak, valóban érdekel. Ráérünk, hacsak téged nem zavarlak.
–        Hát akkor hallgasd.
Hava nekifogott elbeszélni:
–        Családom Budapesten lakott, egy olyan negyedben, ahol sok zsidó, hivatalnokok,
          kereskedők laktak. Szüleim vallásosak, különösen anyám. Nagyapám, akit mindig
          nagyon szerettem, ő volt a családban a kedvencem, nagyszakállú ortodox egyházi
          személy volt.
Nevetve, két kezével mutatta is anyai nagyapja szakállát.
–        A nagyanyám parókát hordott, mint itt, előírás szerint. Vallásos nevelés kaptam,
           izraelita általános iskolába is jártam. Emlékszem, vasárnap, amikor iskolába mentem, a
          környékbeli fiúk köveket hajigáltak felénk «piszkos zsidók» kiáltással. A zsidóellenes
          törvények bevezetése után először apám, majd anyám is elvesztette munkáját.
Hava itt megállt, közbevetette:
–        Nem részletezem ezt a korszakot, a helyzetet, a körülményeket, mindenki ismeri elég
          jól és azért sem, mert napokig mesélhetnék róla.
–        Nem, nem. Nagyon jól mondod. Folytasd, kérlek.
–         Tudod, hogy Magyarország végül hadat üzent Angliának és Franciaországnak, ami után
           különös módon megtámadta a Szovjetuniót 1941-ben. Volt egy nagynéném, aki az I.
           világháború után Magyarországra menekült lengyel zsidóhoz ment férjhez. Egy fiuk
           lett, Robi. Mivelhogy a férje nem magyar állampolgár volt, deportálták az egész
           családot 1941-ben és átadták a németeknek. Kamenyec-Podolszkijban, Ukrajnában
           végeztek velük. Robi, az unokatestvérem csak 8 éves volt.
Hava itt elhallgatott, ivott egy pohár vizet. Hangja még rekedtesebb lett, de nyugodt maradt. Arca meglepően kifejezéstelen maradt, elgondolkodónak és higgadtnak tűnt. Szerettem volna megérinteni a kezét, de azonnal elhúzta. Gondoltam, nagy erőfeszítést igényel tőle ilyen súlyos és szomorú múltról mesélni.
–        Hava, nem akarod abbahagyni most a múltra emlékezést? Ha úgy akarod,
          elmondhatod majd máskor.
Intett, hogy nem:
–        Nem, jól van ez így – és nyugodtan folytatta.
–        Az apámat egy munkatáborba vitték nem messze az ukrán fronttól. 1944-ben jött haza.
          A nagybátyámmal, anyám fivérével a német hadsereg pékségében dolgoztak. Néha
          lopott egy kis cukrot és hazahozta, legnagyobb örömömre. Ez volt az egyetlen édesség,
          amihez hozzá tudtam jutni. A blúzomra, vagy kabátomra varrt sárga csillagot kellett
          viselnem. Mindenkinek tudnia kellett, hogy zsidó vagyok, mindenkinek meg kellett
          tudnia különböztetni a többitől. Gyakran kiszöktünk a másik unokatestvéremmel,
          Györgyivel. Lázadásként levettük ilyenkor a sárga csillagot. Mind a ketten szinte
          egzaltáltak voltunk a szabadság érzésétől. Öröm volt szabadon járkálni az utcákon,
          óriási boldogság.
–        Aztán jött a megszállás. A németek bejöttek Magyarországra, náci kormányt állítottak
          fel Szálasi, a nyilaskeresztes párt vezérének vezetésével. Egy nagy gettóba zártak
          minket, a házunk mindjárt az elején volt. A gettóból szigorúan tilos volt kijárni.
          De gyakran kiszöktem, hogy a városban sétálhassak egy kicsit. Aztán azok, akik a
          titkos Shomer tagjai voltak, üzeneteket küldtek általam. Sok zsidót megmentettek a
          deportálástól.
Hava megállt, hogy apró kortyokban igyon egy kicsit. Arca nem árult el szenvedélyt, érdes hangja nem tanúskodott felindultságról. Mégis az volt az érzésem, hogy nagy önuralom kellett nyugalma őrzéséhez. Aztán visszavette a szót:
–        1944 telén volt, a Vörös Hadsereg már Magyarország területén járt, amikor a
          deportálások megsokszorozódtak. Apám még munkatáborban volt. Anyámmal
          állandóan bujkáltunk, nehogy elvigyenek bennünket. Egyszer a nyilasok kiszálltak, és
          hirtelen egy razzia közepén találtuk magunkat. Anyám mentett meg bennünket
          ösztönösen egy bátor cselekedettel. Mások, akiket begyűjtöttek ezen a razzián, mind
          elpusztultak, a Dunába fojtották őket. Nagyon hideg téli nap volt. A felszabadulás után
          apám elvitt a náci bűnösök vezérének a bírósági tárgyalására. Elhaladva mellette,
          belerúgtam, elmondtam minden piszkos náci bűnözőnek.
–        A felszabadulás után családunk számot kapott áldozatainkról. Egyik nagypapát a
          Dunába ölték, egyik nagybácsi a munkatáborban halt meg, és nagynéném lengyel
          férjével, és a kis Robival, aztán egy féltucat különböző fokú rokon… Súlyos a mérleg,
          nemde?
Nyugodtan és elgondolkozva hallgattam. Azokra a borzalmakra gondoltam, amiket Hava és az övéi éltek át Európában a háború előtt és alatt. Mondani akartam, hogy vele érzek, hogy osztom ezt a szenvedést, az elkövetett bűnök, a félelem és aggodalom, minden miatt, amit átélt. Átérzem ezt a mindennapos rémálmot. De folytatta anélkül, hogy feleletet várt volna. Semmiféle választ nem várt.
–        Engem, mint annyi millió embert, a felszabadulás a félelem alól szabadított fel.
          Szabadnak éreztem magamat, a szabad cselekvést, a kedvem szerinti életet jelentette.
          Ez a helyzet egyáltalán nem tetszett anyámnak, állandó konfliktusokba keveredett
          velem. Nagyon kellemetlen szituáció, ennek véget akartam vetni. Aztán pedig lehet,
          haragudtam is erre az országra, erre a népre, amely a náciknak asszisztált anélkül,
          hogy kisujját is mozdította volna. Néhány ritka kivételtől eltekintve.
–        Izrael kapva kapott megoldásnak kínálkozott. Váratlan szerencseként hullott ölembe.
          Nagyon fiatal voltam, alig 17 és fél éves. Egy cionista csoporttal jöttem Izraelbe.
          Érkezésem után néhány hónappal már bementem a magyar követségre és kértem
          repatriálásomat. Haza akartam menni, hozzám, Magyarországra. Megbántam, hogy
          elhagytam az országot. Furcsának találod, igaz? Hogy részemről gyerekes dolog? Hát
          nem. Egyáltalán nem. Itt kellett rájönnöm, hogy az én hazám mindezek után is
          Magyarország, ott van gyermekkorom, iskolám, kultúrám. Végülis minden odaköt.
          Hogy az országom végül megszabadult a nácizmustól, demokratikus erők
          kormányozzák, kommunisták. Olyan rendszer, amelyet támogatok magam is.
–        Nos, mindent elmondtam – mosolyodott el –, van kérdésed? Tedd akkor fel!
Kutató tekintetettel nézett, kereste arcomon a helyeslés jelét. Azon gondolkodva, amit elmondott, megállapítottam, igen, igaza van, de szerintem nem kellene elmennie, elhagyni ezt az új társadalmat, ezt a szocialista rendszert építő országot.
Közben leszállt az éj anélkül, hogy észrevettük volna. Csak arca kontúrját láttam, csillogó szemeit. Székét hátratolva felállt:
–        Meggyújtom a lámpát. A gyufát!
Parancsként hangzott. Nem kérte a gyufát, nem úgy mondta, kérem szépen. Csak egyszerűen – a gyufát! Mulatságosnak és barátinak találtam. Meggyújtotta a petróleumlámpát, az egész helyiség most már félhomályosra világosodott.
–        Amikor eljöttél, tudtad már, hogy Magyarországon szocialista rezsim lett?
–        Igen. Azt gondoltuk, amíg a szovjet hadsereg ott van, nekünk, zsidóknak nem kell
          félnünk. De vajon meddig marad? A zsidókat az éveken át tartó zsidótörvények,
          deportálásuk, megsemmisítésük traumatizálta. A zsidó lakosság szkeptikus. Miért is ne
          lenne? Sokat szenvedett. Azonfelül megalázottak vagyunk, mélységesen megaláztak
          bennünket.
–        Nem tudom… Szerencsére nekem sosem kellett megismernem ezeket az atrocitásokat,
           a terror uralmát. Mégis, egy szocialista rendszerben én fellépnék az antiszemitizmus, a
          reakció ellen. Részt vennék a fasiszták elleni harcban, hogy a társadalom megtisztuljon
          ettől a söpredéktől.
–        Ez is oka annak, hogy vissza akarok térni.
–        Van egy csoport magyar, akik ugyanígy vissza akarnak menni…
–        Ismerem őket. Sokat beszélgettünk erről a kérdésről. Sokuk számára Izrael nagy
          csalódást jelent. Sokan azt gondolták, izraeli útlevéllel könnyű lesz Amerikába menni.
          Tévedtek. Úgy határoztak, hazamennek, nem akarnak itt maradni.
–        Mit mondtak a követségen? Elfogadták a repatriálási kérést?
–        Nem, azt mondták, legyek türelemmel. Korai még dönteni. Nemrégen jöttem el. Na,
          hát ezt mondták a követségen. De minden két-három hétben megismétlem a kérést. A
          végén majd elegük lesz belőle és megadják az engedélyt.
–       És addig?
–        Mindenféle kisebb munkát végzek, megcsinálok akármit. Hogy fenntarthassam magam.
         Ez minden.
Ádázul eltökéltnek tűnt, hogy céljához érjen.
Már elég későre járt. A generátorok egy ideje már nem működtek, a kivilágítatlan utcák miatt a város teljes sötétségbe borult. Következésképpen indulásra készen felkeltem. Az este nagyon gyorsan eltelt, nem is vettem észre, annyira belemélyedtem abba, amit Hava mesélt. A generátorokat 10 órakor állítják le, tehát lehetett úgy tizenegy körül. A lengyelek, akikkel Yankele házán osztozkodtam, biztos dühösek lesznek, hogy ajtót kell nyitniuk számomra. Már a WC miatt is állandóan morogtak. Ha őket hallja az ember, azt hiheti, Yankele vendégeinek nincs is joguk WC-t használni.
–        Te meg mit csinálsz?
–        El kell mennem, késő van és nem akarok Yankele társbérlőivel összetűzésbe keveredni.
–        Nem, hallgass ide, itt maradsz, Haim. Van hely hol aludnod.
–        Nem gondolod, hogy …
–        Van egy plusz hálóhely a helyiség másik oldalán.
–        De…
–        Nincs de. Itt alszol és kész.
–        Igen, de az …
–        Fütyülök rá, hogy mit szólnak az emberek. Nem az első vagy, aki itt alszik. Most
          elégedett vagy?
Csodálkozva nyeltem egyet.
–        Azt akarod mondani, hogy… – megálltam, hogy megválogassam szavaimat –, hogy
          mások is itt szokták tölteni az éjszakát veled?
Ezen aztán jót nevetett.
–        Haim, azt mondtam, hogy nálam, nem azt, hogy velem! De ha valaki tetszik, akkor
          miért ne velem? Nincsenek véletlenül skrupulusaid ezen a téren? Vagy máris
          féltékeny vagy?
–        Nem, nem! Skrupulusok? Biztosan nem. Csak hát te olyan szabadon beszélsz erről,         
          hogy …
–        Hogy ez téged felbolygatott, nemde? Na jó, akkor, hogy egészen világosak legyünk, a
          válásom óta nem feküdtem le senkivel.
–        Válásod? Nem tudtam, hogy férjnél voltál. Annyira fiatal vagy.
–        Ó, hát az semmiség. Egyszerűen csak szövetség, megegyezés volt. Túl fiatal voltam
          ahhoz, hogy egyedül menjek el, a szüleim erőltették, hogy férj legyen mellettem, aki
          kísér. A barátaim csoportjából kiválasztottam egy fiút, azt, aki a legkevésbé volt
          szimpatikus. Néhány hónappal Izraelbe érkezésünk után elváltunk. Nem tudom, miért,
          de szinte érthetetlenül, megkönnyebbülést éreztem ekkor. Tehát, ahogy látod, itt
          aludhatsz nyugodtan és ha segítesz egy kicsit, megcsináljuk az ágyadat.
Hava egy nagy dobozból kivett két lepedőt és egy párnát. A doboz hivatalból garderobként szolgált, néhány könyve és apróbb tárgyai számára pedig polc gyanánt.
–        Egyik lepedővel leteríted a matracot, a másikkal takarózol. Gyerünk, csináld meg az
          ágyad. Fáradt lehetsz egy ilyen nap után.
–        Nem, igen, öö… Azt hiszem, talán tényleg fáradt vagyok.
–        Gyerünk, akkor nyomás az ágyba, gyorsan.
–        Igen de…
–        Mindjárt megyek én is lefeküdni. Amíg levetkőzöm, elfordulsz.
–        Természetesen.
Néhány perccel később megint hallottam nevetését:
–        Megfordulhatsz, már a takaró alatt vagyok. Te is tedd ugyanezt, neked is aludnod kell.
–        Jó, te is fordulj el, amíg levetkőzöm.
Hava egyre jobban nevetett, ismételgetve arab szótöredékeimet, amit a stockholmi felhívás aláírásgyűjtési kampányában használtam. Nem volt képes magán uralkodni. A politikai agitációt mulatságosnak találta, az érthetetlen szavakat pedig nagyon mulatságosnak.
–        Mondd, Haim, mit jelent ez az arab szó, ya ifak? Vagy az angol?
–        Na hát aztán! Szörnyű vagy, hallod-e! Először is az ya rifak, azt jelenti, elvtársak és nem
          is úgy kell kiejteni ahogy te.
–        Meg kellene tanulnom arabul.
–        Miért arabul? Tanulj inkább héberül, hasznosabb, ha itt élsz.
–        Megmondtam, hogy nem akarok itt élni. Magyarországon még a rabbi sem használja a
          hébert.
Jó éjszakát kívántam neki.
–        Próbáljunk aludni egy kicsit.
Folytatta a nevetgélést és szünet nélkül ismételgette, ya ifak.
–        Hagy abba, Hava, kérlek. Amit mondasz, marhaság.
–        Ya ifak, ya ifak, ya ifak – ismételte nevetéssel kísérve –, egy ifak, egy aláírás, nem
          rossz!
–        Ez már mindennél több, elég. Ne légy nevetséges.
–        Hogyan, azt mondod, nevetséges vagyok?
Nevetve hozzámvágta párnáját, ami az arcomra esett.
–        Mondom neked, hogy nem vagyok nevetséges! Ez valami egész más…
Most meg egyik cipője érkezett közvetlenül mellém.
–        De én semmit nem mondtam arról…
A másik cipőjét is odahajította. Eszeveszetten kacagott kiabálva:
–        Nevetséges, ya ifak, ya ifak!
Felkeltem, leültem az asztalhoz.
–        Add ide a párnámat, ha már felkeltél.
A párnával kezemben odamentem, finoman fejéhez tettem. Gyors mozdulattal elkapta kezemet és magához húzott. Ellenállás nélkül arcomat az övéhez közelítettem és szenvedélyesen szájon csókoltam. Két kezét arcom köré fonta és egy örökké tartó csókba forrtunk. Ajka forró volt, el nem felejtett vágyakat ébresztett bennem.
–        Gyere, feküdj mellém. Gyere…
Hosszú csókkal magamhoz szorítottam, kezem a mellén. Nagy sóhajjal viszonozta. Így kezdődött nagy szerelmünk. Két társ viszonya, akit közös célok vezetnek, ragaszkodás a szabadsághoz és az emberi jogokhoz.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.